Amikor Hush visszatért
2011. január 27. írta: Bayer Antal

Amikor Hush visszatért

A Képes Kiadó Batman-köteteinek a sorát megnyitó Hush vegyes fogadtatásban részesült idehaza. Ahogy Amerikában, az olvasók itt is lelkesen üdvözölték, ám ellentétben Amerikával, a mi kritikusaink többnyire csalódottságuknak adtak hangot.  2009 végén a kiadó a laza folytatásnak szánt kétrészes Hush visszatér-rel igyekezett a rajongók kedvében járni – ám ezúttal kisebb sikerrel, a kritikusok pedig még keményebben fogalmaztak. Szerkesztői védőbeszéd következik.

Az eredeti terv az lett volna, hogy a Képes Kiadó elindít egy havi vagy kéthavi rendszerességgel megjelenő Batman lapot, ami lehetővé tette volna az eredeti kontinuitás viszonylag szoros követését. A lapban a szokásos hosszúságú (átlagosan 22 oldalas) történetek szerepeltek volna, míg a hosszabb (30 oldalas) kötetekben kaptak volna helyet. Ezek közül lett volna az első az a hat füzet, amiből összeáll a Hush visszatér.  Sajnos, a kiadó számítását keresztül húzta a válság, aminek következtében az addig kedvező dollár-árfolyam jelentős romlása jó időre levetette a laptervet a napirendről. Ám időközben megjelent a Hush visszatér első része, és akkor már nem nagyon volt mit tenni – a másodiknak mindenképpen ki kellett jönnie. A gyökeresen megváltozott helyzetben a következő DC-kötetek (Batman: Halotti maszk manga, Igazság Ligája kalandjai a fiatalabb olvasóknak) az új utak keresésén kívül egy kicsit kármentő jelleggel is jelentek meg, hiszen kevesebbe került az előállításuk.

Bármennyire is folytatása a Hush-nak a Hush visszatér, a két sztori között több a különbség, mint a hasonlóság. Ismerve a szuperhősös képregények készítési mechanizmusát, ez aligha meglepő: az íróknak csak néhány alapelvhez kell tartaniuk magukat (illetve: azoktól csak nagyon alapos indoklással térhetnek el) és figyelembe kell venniük az előzményeket. Utóbbit feltételt elég lazán kezelik a DC Comics szerkesztői (akiknek elvileg ügyelniük kellene a kontinuitásra), így hát az írók bátran gondolhatják, hogy lényegében szabad kezet kapnak.

Minden bizonnyal így történt ez Andy (A. J.) Lieberman esetében is, aki a Batman: Gotham Knights sorozatot az 50. résztől lényegében a végéig (74. rész) írta. Liebermannak ez volt a második képregényes munkája: ezt megelőzően az MTV-nél dolgozott, majd az Eddie & Malcolm tévésorozat néhány részét írta és szerkesztette. A képregény világába egy, a DC anyavállalatának, a Warnernek készített forgatókönyv révén került be, ennek köszönhetően ajánlották be a kiadóhoz. Elsőként a Harley Quinn című sorozatot bízták rá a 26. résztől kezdve. Joker „barátnőjének” a kalandjaival bizonyította, hogy saját elképzelése van a szuperhősök és -gonoszok világáról. Teljesen szakított ez elődei által vitt sztorivonallal, hősnője egyéniségének a kettőségére koncentrált, és a korábbinál jóval sötétebb világba helyezte.

Ugyanezt a célt fogalmazta meg Lieberman az első interjúban, miután kitudódott, hogy övé lesz a Batman és a Detective Comics után fontosságban csak harmadik helyre sorolt folyam. „Egyelőre azt tudom mondani, hogy a sorozat a DC univerzum gonoszaira fog koncentrálni. Keményebbek, sötétebbek és kegyetlenebbek lesznek, ami miatt Batman kénytelen lesz saját magát és a csapatát sötétebb helyekre vinni, hogy fenntarthassa Gotham biztonságát.” Ugyancsak itt jelezte, hogy a klasszikus gonoszok mellett szándékában áll az újabb pszichopaták némelyikét is beépíteni.

Bemutatkozó története, a Gotham Knights 50-55. részében közölt sztori eredetileg a Pushback címet viselte, csak a kötetes kiadáshoz keresztelték át Hush Returns-nek. Ahogy Uzseka Norbert írja az ekultura.hu ajánlójában: „Van valami sajátos, nyugtalanító... a hangulatában... valahogy sűrű és sötét, ahogy Hush figurája is, azzal a szinte érthetetlen, mindent elsöprő bosszúvággyal.” A pushback szónak nehéz pontos magyar fordítását adni: „visszavonulásra késztetni az ellenséget”, „erővel vagy más ráhatással hátranyomni” – akár a bosszú fogalma is belefér az értelmezésbe. És valóban, a történet legfőbb motívuma a Denevérember ellenségeinek az aktivizálódása, a Batman illetve egymás elleni bosszúvágy.

Lieberman szándékosan szorítja háttérbe Batmant és hozza az előtérbe a negatív figurákat. Nem csak Husht, ezt fontos hangsúlyozni: bár valóban ő szerepel a legtöbbet, s így végső soron jogos az utólagos (marketing szempontból feltétlenül indokolható) címmódosítás, hanem Jokert és Rébuszt, valamint minimális mértékben Pingvint is vizsgálódás tárgyává teszi.

A legfőbb vád az író ellen a „karakteridegen” ábrázolás: csakhogy mint már fentebb írtuk, a végtelenített DC és Marvel sorozatokban az egyes történetek majdnem annyira szólnak szerzőjükről, mint szereplőikről. A Harley Quinn-nel kapcsolatban Lieberman ki is fejtette, hogy azért tudott olyan jól „belelátni” címszereplője fejébe, mert volt szerencséje egy hasonlóan lökött lánnyal járni (csak Harley Quinn valamivel normálisabb, tette hozzá az interjúban). De Jeph Loebnél is láttuk, hogy képregényei nagyrészt tematikusak: a legszembetűnőbb ez a Supergirl-ben, ahol a szülő-gyerek kapcsolat, a „megfelelő” szülői magatartás foglalkoztatja. Persze az esetek többségében nem kapunk ilyen konkrét értesüléseket az íróktól, és sokszor csak áttételesen érvényesülnek az alkotókra gyakorolt hatások. No meg vannak természetesen egyértelműen megrendelésre, kaptafára és határidőre készült sztorik is – de a Hush visszatér-t aligha sorolhatja bárki is ebbe a kategóriába.

A kérdés csupán annyi: mit akart „mondani” Lieberman és hogyan sikerült neki?

Az író kiinduló tézise: Hush azért jelent különleges veszélyt Batman számára, mert személyes ügynek tekinti a leszámolást. Batman nem tőle fél, hanem a lehetséges következményektől, hisz Tommy Elliott ismeri a személyazonosságát, és így a barátain keresztül is tud támadni rá, amit Bruce sokkal nehezebben tud kezelni, mint az őt magát érő fenyegetéseket. Mi több, még mindig úgy tekint rá, mint gyerekkori barátjára, és nem biztos benne, hogy képes lenne ugyanolyan hideg fejjel harcolni ellene, mint bárki más ellen.

Hush karakteréről eddig csak annyit tudtunk, amennyit Jeph Loeb elárult róla. Liebermannál egyértelművé válik, hogy fizikai erő és harctudás tekintetében felveszi a versenyt ellenfeleivel, noha veszélyességénekfő forrása az elszántsága és orvosi szaktudása. A Hush-ban elszenvedett vereség és a halálközeli élmény rendesen kiborította, kudarcáért Rébuszt okolja, és ezt a bosszút előre veszi a sorban – ennek tudható be, hogy az első kalanddal ellentétben rendszeresen a „frontvonalon” látjuk, és a megfontolt tervezés helyett vad rögeszmék irányítják cselekedeteit.

A Hush-ban a tervezés nagymestereként pózoló Rébusz olyan titok birtokába került, amelyet képtelen továbbadni. Az abban a történetben elmesélt feltámadása utáni rövid szuperjózan állapota a múlté, ismét az az ellentmondásos figura, akit korábbról ismertünk, és akivel az írók mindig is elég szabadon bántak: hol szinte ártalmatlan, saját rejtvényei csapdájában vergődő piti bűnözőnek, hol Joker-szintű kegyetlen tréfákat űző őrültnek ábrázolták. A Hush visszatér Rébusza halálosan retteg Hushtól, és végső mentsvárként ahhoz az egy emberhez fordul segítségért, akit nála is veszélyesebbnek tart: Jokerhez. Akinek van mit adnia cserébe, ugyanis egy sajátos véletlen folytán megtudta, ki a felelős felesége haláláért (és közvetve Jokerré válásáért).

Ezen a ponton új irányt kap a történet: Hush és Joker párharca kerül az előtérbe. A vérfürdőn túl (Hush szövetségesével, Prométheusszal lemészároltatja Joker valamennyi segédjét) a csata szimbolikus is: címmérkőzés kezdődik a „Batman legfőbb ellensége” titulusért.

Ahogy Hushról és Rébuszról, Jokerről is van saját képe Liebermannak. Őrületét nem fogadja el véletlenszerűnek és kiszámíthatlannak: nála oka van annak, hogy az egykori szegény komikus megzakkant, és ennek a mai napig nyoma maradt a lelkében. Lieberman Jokere számító, előrelátó tervező, aki uralma alatt tartja az egész gothami alvilágot. Ezt példázza Pingvin alárendelt, szinte társalkodónőire csökkentett szerepével is.

Mint emlékezhetünk, a Hush fő témája a bizalom volt: a „jó fiúk” és a gonoszok közötti fontos különbség, hogy utóbbiak képtelenek megbízni egymásban, szövetségeikbe bele van kódolva az árulás. Ez ebben a kötetben nem merül fel: mégis tudjuk, hogy a kényszerű, néhol valószínűtlen szövetségek alkalmi érdekegyezések csupán. A Hush-ban Batman is elbizonytalanodott, nem tudta, kiben szabad bíznia, kiben nem. A Hush visszatér Batmanje leszűkítette köreit, ebben a történetben nem a szövetségeseivel van gondja – még ha Zöld Íjásszal nem is értenek egyet bizonyos dolgokban.

A legfontosabb, amit megtudunk a Hush visszatér-ből: Batman nem mindig ura a helyzetnek. Az új játékos színre lépéséből következően ellenségei káoszt idéztek elő Gothamben, a Denevérember képtelen mindenhol jelen lenni, mindenre figyelni. Nem kapjuk meg a szokásos megnyugtató lezárást, miszerint a jófiú ténykedésének következtében helyreállt a rend, a gonoszok elnyerték büntetésüket, és – legalább egy időre – biztonságban van a város népe. Amikor utoljára látjuk Batmant, mindenki lelépett a tetthelyről, senkit sem kapott el, a sebeket egymásnak osztották a gonoszok. Ami sokkal közelebb is áll hétköznapi tapasztalásainkhoz, mint a minden gondot megoldó szuperhős képe.

Vitatható, persze, hogy „szükségünk van-e” erre az emlékeztetőre, amit inkább fogadunk el egy Vertigo-sorozattól, mint a fősodor bármelyik figurájától, még ha olyan komor is, mint Batman (bizonyos korszakaiban). Mindazonáltal Lieberman szándékát nagyjából kiismertük – lássuk, miként teljesített a végrehajtásban. Ehhez vissza kell fejtenünk a két kötetben összegyűjtött, eredetileg 6, egyaránt 30 oldalas folytatást.

Az első rész a hangulat megteremtését szolgálja. Szereplőink alig-alig jelennek meg, egymással szinte soha nem is találkoznak. A 30 oldalhoz képest különösen keveset van foglalkozva a négy szereplővel: Batman és Rébusz alig több, mint 20 képkockán látható (8 illetve 7 oldalon), Joker (és a még csak sejtett Hush) még annál is kevesebben. Hush visszatérését – amire a cím már felkészített minket – több oldalnyi olyan történés vezeti fel, amelyen egyetlen nevesített szereplő sem látható. Az egész szaggatott, van benne valami lappangó, idegesítő. Ez volt Lieberman legelső Batman-füzete: az expozíció nem sikerült túl ügyesre.

A második részben kicsit felpörögnek a dolgok. Többségében Hush és Rébusz páros jeleneteiből áll, mindketten az oldalaknak több mint a felén megjelennek, kétszer-háromszor annyi képkockán láthatók, mint az elsőben. A cél kettejük erőviszonyának a rögzítése: Hush Rébusz életére tör, aki egymagában tehetetlen vele szemben. Az ismét csak ritkán felbukkanó Batman (8 oldal, 29 kép) passzív követője az eseményeknek, ahogy segítői, Orákulum és Robin is. Nincs igazi elhatározás a közbelépésre.

A harmadik rész Hush és Joker első konfrontációja, amelyből Joker kerül ki győztesen. Nem is tudja igazán komolyan venni ellenfelét, arra sem méltatja, hogy megölesse, beéri egy megleckéztetéssel. Ebben a részben ők ketten szerepelnek a legtöbbet (nagyjából egyformán, bár Hush több oldalon, Joker viszont több képen – Hush jelenléte permanensebb, Jokeré fókuszáltabb). Batman még mindig „sehol”: egy teljes kötetbe telt neki és társainak, hogy megbizonyosodjanak, kivel van dolguk. Az epizód (és a kötet) utolsó pár oldala felkészít arra, hogy a második menet jóval keményebb lesz. Szépséghibája, hogy Prométheusz nem csak a magyar Batman-olvasók számára ismeretlen tényező, akinek az utolsó oldalon történő gyors megmutatása nem igazolja, hogy miért kéne annyira tartani tőle.

A negyedik rész két új szereplőt vezet be: az imént felvillantott Prométheuszt és az eddig meg sem említett Zöld Íjászt. Az ő szerepeltetése nehezen értelmezhető a történet belső dinamikáján belül: valószínű, hogy többé-kevésbé ráerőltették Liebermanra, aki itt arra használja, hogy ellenpontozza Batman igazságosztó filozófiáját. A Batman-Zöld Íjász párhuzam mindig izgalmas, ám ezúttal nem igazán indokolt ennek a bemutatása – a magyar olvasó szempontjából azonban bír jelentőséggel, hiszen mi most találkozunk ezzel először. Nekünk jó, hogy Oliver Queen szinte jutalomjátékot kap ebben a részben, ugyanakkor dramaturgiai szempontból csak azt lehet dicsérni, hogy a Hush-Prométheusz szövetség megkötését a Batman-Zöld Íjász kapcsolat alakulással párhuzamosan látjuk. Ebben a részben Rébusz és Joker egyáltalán nem szerepel: vagyis mind a játszma konkrét tétje, mind Hush valódi ellenfele átmenetileg kikerült a képből.

Az ötödik rész viszont szinte az ellenkezője: ebben címszereplőnk, Hush nem látszik egyetlen egyszer sem, Joker és Rébusz ellenben a legtöbbet. Sőt, Joker jelenléte itt kezd igazán dominánssá válni, a Gyilkos Tréfában lehetséges eredettörténetként bemutatott múltját Lieberman bizonyítottnak tekinti, és belevonja a kezdő Rébuszt, mint véletlen szemtanút. Zöld Íjász ebben a részben csak pár kép erejéig villan be újra, Batman pedig ebben a részben szerepel a legkevesebbszer: alig 6 oldalon, 17 kockán látható. Viszont itt mondja ki mindazt, amit Lieberman érzékeltetni akart: egyrészt, hogy a város kicsúszik a kezéből, másrészt, hogy a harcot személyes síkra terelő Hush új veszélyforrás a számára.

A hatodik, befejező rész Hush és Joker második összecsapására van kihegyezve, amely ezúttal előbbi egyértelmű diadalával végződik, míg utóbbi csak Batman közbelépésének köszönhetően ússza meg élve. Sajátos a többi szereplő viselkedése illetve sorsa: Prométheusz bizonyítja ugyan, hogy mennyire veszedelmes, ám ezt valójában a tűzerején kívül mással nem igazolja. Ezzel az erővel bárki mást is szerződtethetett volna segítségnek Hush. Rébusz jelen van ugyan a leszámoláskor, de a sztori végére majdnem el is felejtődik, hogy tulajdonképpen az egésznek az ő élete volt a tétje. Ebben a részben tűnik ki a leginkább, hogy Liebermannak gyenge pontja a harci jelenetek megírása, ő a párbeszédekben, a karakterek szembeállításában van igazán otthon. A kiváló befejezéssel (be nem fejezéssel) sokat jóvátesz, és a nem csak kerek sztorikban gondolkodni kedvelők számára teljesen elfogadható, hogy mennyi mindent hagyott lezáratlanul, bízott a fantáziánkra. Vállalását némileg bukdácsolva ugyan, de végigvitte: írt egy olyan Batman-történetet, amelyben hősünk csak mellékszereplő, amelyben többet tudunk meg abból, amit nem tett meg, mint abból, amit tett.

Messze nem tökéletes, de érdekes kezdés Liebermantól. Kár, hogy a minden Batman (és társai) címen átívelő War Games miatt itt meg kellett szakítani a történetet, de a DC biztos nem volt elégedetlen az eredménnyel, hiszen Lieberman még jó másfél éven át folytathatta a sorozatot. Sajnos, a War Games utáni folytatásokban csak lassan jutottunk el a Hush-Joker konfliktus újabb fejezetéhez, amelyet aztán a Gotham Knights leállítása miatt nem is tudott kellőképpen kifejteni és lezárni Lieberman. Pár hónappal később még egy Marsbéli Fejvadász minisorozat írását is rábízták, jelenleg az Image-nek dolgozik.)

A Gotham Knights hirtelen elvágása miatt nem vállalhatta a Képes Kiadó, hogy ezt is beiktatja a „magyar kontinuitásba”, így egyenesen a rövidesen megjelenő Hush szíve történetre ugrunk, amelyet viszont már Paul Dini írt. Már két hónapot sem kell rá várni.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.