Egy új képregény-szakkönyvről
2010. december 28. írta: Bayer Antal

Egy új képregény-szakkönyvről

Egy harmadéves speckol a francia nyelv előtörténetéről ébresztett rá, hogy nincsenek meg bennem a tudományos kutatáshoz szükséges tulajdonságok, amelyeket itt most nem részleteznék különösebben. Ám annak az egy félévnek az élménye a fő ok, amiért mindig szenvedélyesen megvédem a bölcsésztudományok elkötelezett művelőit, ha azzal támadják őket, hogy felesleges dolgokat tanulmányoznak esetleges módszerekkel. Ez egyáltalán nem igaz, és szükség van ilyen komoly emberekre ahhoz, hogy kerek legyen a világ. Más kérdés, persze, hogy a tudományos eredményeknek mi a legjobb tálalási módja – ezzel nemrég egy szociológiai tanulmány fordítása kapcsán szembesültem. Tizenkét soros, többszörösen összetett mondatok, tele egyetlen szótárban sem található szavakkal... Az ilyesmi a szakmának íródik, nem a nagyközönségnek. Kicsit igazságtalan, hogy az utóbbi idők (sőt, talán minden idők) legigényesebb magyar képregényelméleti munkája kapcsán jut eszembe ennek a kifejtése, és nem is illik rá az egész kötetre – de senki se mondhassa, hogy nem szóltam.

Maksa Gyula Változatok képregényre című 140 oldalas kötete a Gondolat kiadó „Kommunikáció- és médiatudományi tanulmányok” sorozatcíme alatt jelent meg az ősszel. A patinás kiadónévből, a támogatók névsorából és a tartalomjegyzék gyors átböngészéséből már világos, hogy tudományos munkáról van szó, célcsoportja nem a képregényrajongók tábora, és főleg nem a témáról minimális ismeretekkel sem rendelkező szélesebb olvasóközönség.

Jó lenne persze, ha egy jó hosszú polcnyi szakirodalom szélére helyezhetnénk Maksa elméleti munkáját, ám egyelőre még csak Scott McCloud két populáris kötete, Varró Attila műelemzéseinek a gyűjteménye és Kertész Sándor történeti áttekintése áll rendelkezésre magyarul. Jóllehet a Panel és a Buborékhámozó szaklapokban igyekszünk a képregény működéséről is írni, és ezzel segíteni alkotóknak a formanyelv elsajátításában, érdeklődő olvasóknak pedig a dekódolásban, még mindig nagy lyukak tátongnak a palettán. Személy szerint jobban örülnék, ha előbb ezeket a lyukakat tömögetnénk be, és csak utána tekintenénk ki messzebbre, de fanyalogni illetlenség, és kicsit úgy is néz ki, mintha egy kiképző őrmester számon kérné, hogy miért tanítanak a katonai főiskolán elméleti tárgyakat is.

Maksa Gyula médiakutató, jelenleg a debreceni egyetem adjunktusa, hazai diplomája után Belgiumban is szerzett egyet, és minden bizonnyal ott fertőzte meg őt végérvényesen a képregényvírus. Nem egyes képregények, hanem „a” képregény hatott rá. Nem valamelyik szuperhősnek vagy humoros figurának lett a rajongója, nem is a formanyelvi sajátosságok nyűgözték le, nem lett belőle rajzoló vagy forgatókönyvíró – hanem az érdekli, hogy mi is ez az egész, és hogyan illeszkedik bele minden más közé, ami viszont nem az.

Egymástól térben és időben függetlenül keletkezett tanulmányok gyűjteményéről lévén szó, az írások fejezetekbe rendezése laza egységeket eredményezett, amelyek közül a legfajsúlyosabb az első, amely a Médianarratológiai tapasztalatok címet viseli. Noha már az első – egyben legteoretikusabb – tanulmány első lábjegyzete kifejti a „médianarratológia” értelmét, némileg elgondolkodtató, hogy a Google kereső által kidobott 43 egyedi találat mindegyike a szerző nevéhez fűződik. De alig bő kétszeresét kapjuk, ha az eredeti francia kifejezésre („narratologie médiatique”) keresünk rá, és ezek mellett megint csak (kisebb mértékben) Maksa Gyula, illetve leuveni professzora, Philippe Marion nevét találjuk. Kétségtelenül új tudományággal állunk szemben, amelynek életre hívását feltétlenül indokolhatja a médiumok közötti határok legújabbkori elmozdulása-elmosódása, mindazonáltal egyelőre nem hogy gyakorlatias hasznát nem látom ennek a közelítésnek, de még abban sem vagyok biztos, hogy mi az, amihez közelítünk ezekben az írásokban. Különösen vitathatónak tartom a Kettős születés és médiumidentitás című tanulmány összehasonlítását a fényképészettel. Utóbbinak ugyan kizárólag felhasználója és befogadója vagyok, ezért abban nem is merek állást foglalni, hogy mennyire érvényes rá a kettős születés elmélete, ám a képregény esetében úgy gondolom, hogy a figuratív narráció kiterjedt rokonságának számos tagját kellett figyelmen kívül hagyni a hasonlat felépítéséhez. Miközben a levont következtetések nagy részével egyetértek, és külön örülök, annak a kiemelésének, hogy Varró Attila egyébként kiváló tanulmányai a filmszerűséget „dicsérendőnek” tartják, holott a képregény kódrendszere legfeljebb csak osztozik bizonyos eszközökön a filmmel (ahogy más művészeti ágakkal is). Érdekes még ebben a fejezetben a képregény ismeretterjesztésre különösen alkalmas „mediativitásának” az elemzése, bár számomra pont az ellenkező irányból történő közelítés az érdekes – nem azt tartom izgalmasnak, hogy egy üzenet közlésére milyen médiumokat használnak, hanem azt, hogy a médium „természetes” működése milyen eszközökkel képes közölni az üzeneteit (vagyis a formanyelvet), és mely üzeneteknek a legjobb, semmi mással nem helyettesíthető médiuma a képregény.

A két következő témakör helyhez kötött: az elsőben Brüsszel „képregényessége”, a másodikban Genf „képregénymentessége”, illetve inkább a képregényes ikonográfia sajátos helyi használata áll a központban. Valóban érdekes a két, a képregény múltja és jelene szempontjából kulcshelyszín összehasonlítása: míg a francia-belga képregény valóban szinte átjárja Brüsszel levegőjét (és mind kulturális, mind turisztikai szempontból iparággá fejlődött ki), az a város, amely szülöttei között tudhatja a mai képregény kialakulásának legfontosabb úttörőjét (Toepffer) és napjaink legolvasottabb franciaajkú alkotóját (Zep), nem igazán szán kiemelt szerepet a képregénynek. Noha különösen a „képregényplakátos” tanulmány igencsak érdekes olvasmány, úgy érzem, hogy a képregényre jellemző rajzstílusból és egyes eszközök átemeléséből levont – minden bizonnyal helytálló – következtetések megint csak az üzenetközlésre magára koncentrálnak, ami az én értelmezésem szerint a „képregénykutatás” tematikájához csak érintőlegesen kapcsolódik. Ismert képregényfigurák felhasználásában akár plakáton, akár újságcímben (Geluck Macskája) nem a képregény (mint olyan) mediativitásának, hanem az adott figura mediativitásának a bizonyítékát látom.

Végül pedig a negyedik részben kiemelt két műről (Zep metamédiatikus Titeufje és Riad Sattouf riportszerű képregényei) szóló tanulmányok önmagukban igazán remekek, ám az egymás mellé állításban mégis némi igazolási kényszert érzek: bár a bevezetőben Maksa kijelenti, hogy nem akar belemenni létjogosultságok bizonyítására, a felhozott példákkal mégis arra mutat rá, hogy egyes képregények milyen kivételes lehetőségeket hordoznak, valósítanak meg. Hiába, legyen akár médiakutató is az ember, ha egyben képregényrajongó is, nyilván jólesik, hogy büszke lehet szenvedélyére.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aronrun · http://fb.com/daniaron.hu 2011.07.06. 21:37:51

A figuratív narráció kiterjedt rokonságának számos tagja alatt miket értesz?