Hellboy: Ördögöt a falra
2010. december 11. írta: Bayer Antal

Hellboy: Ördögöt a falra

Ahogy előző Hellboy-ajánlómban, úgy most sem tudom mással kezdeni, mint hogy hivatkozom Olórinnak a pár évvel ezelőtt a kepregeny.net portálon megjelent cikkére, amely persze még nem a magyar kiadásról szólt. Csak megismételni lehet, hogy remek sorozat, nagyon jól eltaláltak a karakterek, izgalmasan szövődik a cselekmény, érdekesek és eredetiek a referenciák, a rajz pedig valami egészen különös atmoszférát teremt. Szerintem ennyi éppen elég is ahhoz, hogy egy magára kicsit is adó képregényrajongó felvegye a Hungarocomixos beszerzési listájára (ha eddig még nem tette volna). Minden más részletkérdés.

Mint várható volt (amerikai képregényről van szó, és Mignola természetesen bőségesen rájátszik a szuperhősös sztereotípiákra), a Pusztítás magjában megismert gonoszok visszatérnek, és most már eddigi gonoszságunkon kívül a bosszúvágy és hajtja őket. Raszputyinhoz és a náci tudósokhoz azonban immár egy elpusztíthatatlan román vámpír is csatlakozik, és szó esik a valamennyiüket – részben tudtukkal és beleegyezésükkel, részben fátumszerűen – mozgató sötét erőkről is.

Mindezeknek a bonyodalmaknak a tálalása egyszerre izgalmas (valamilyen szinten komolyan vehető) és szórakoztató (a konkrét célok megfogalmazásában eléggé bizonytalan gonoszságon hajlamosak vagyunk jókat mulatni). Az ellenségek halmozása már önmagában is remek (ön)paródiája a műfajnak, ember legyen a talpán, aki követni tudja, de ez nem is cél: Hellboy a végén mindenkit lenyom, tudjuk.

A jófiúk oldalán is érdekes dolgok történnek. Főhősünk háttere és karaktere lassan bontakozik, ez ügyesen át van gondolva, maradjon még későbbre is felfednivaló. A társak (Liz és Abe) visszafogott szerepe kicsit csalódás, hisz azt várhattuk, hogy az első, bemutató rész után most már többet látunk tőlük, de ez késleltetve lett. A csapat bővült „expandable” tagokkal is, és ahogy ez már csak a műfajban szokás, akit fel lehet áldozni, azt fel is áldozzák, még mielőtt megjegyeztük volna akár csak a nevüket is.

A leglenyűgözőbb Mignola munkájában a történetvezetés. Bár sokan kedvelik a Hellboy-filmeket, valójában azok is bizonyítják Alan Moore alapvető tézisét, miszerint egy adott sztorit azért csináltak meg képregényben, mert úgy működik jól, más médiumban pedig nem. A Hellboy képi narrációja igazi iskolapélda, a panelkezelés magabiztos, a ritmus hibátlan. Olyannyira, hogy még azokat is lenyűgözi, akiket maga a téma nem különösebben hozna lázba. Ahogy Mignola kezeli a képregény kódrendszereit, akár tankönyvet is írhatna belőle.

A magyar kiadás ismét szépen sikerült, ahogy általában a Cartaphilus képregényei. A fordítás teljesen rendben van, legfeljebb egy-két fordulat tűnik elsőre furcsának („ősbalek”?), de ez nem von le semmit a mű élvezeti értékéből. Az egyetlen dolog, ami nem különösebben tetszik, az Alan Moore előszava. Egyrészt tartalmilag (nagyon elszállt önmaga gondolatfolyásától a mester), másrészt kivitelezésében. Ilyen apró betűkkel írni, ráadásul inverzben, valóságos merénylet az olvasó ellen. Persze, vessen magára, aki még az előszavakat is el akarja olvasni...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.