Jankovics Marcell képregényei
2010. december 10. írta: Bayer Antal

Jankovics Marcell képregényei

Különleges csemegével szolgál az idei Hungarocomixra a Fekete-Fehér Képregénymúzeum. A Képregény Kedvelők Klubja által kezdeményezett és váltott kiadók (Míves Céh, Képes Kiadó, Windom) által támogatott sorozat a magyar képregény klasszikus alkotásait gyűjti össze és teszi közzé korlátozott példányszámban. Ez általában 200, számozott példányt jelent, és így történt most is, a Jankovics Marcell összes képregényét tartalmazó, hetedik füzet esetében. A rendezőként világhírű, a magyar rajzfilm történetében kulcsfontosságú szerepet játszó Jankovics ugyanis 1970 környékén kipróbálta magát ezen a területen is – és hogy miért nem lett ennek folytatása, az is kiderül a kötetből.

A történet dióhéjban: a magyar képregénykészítést közel 40 éven át szervezte, tartotta kézben Cs. Horváth Tibor, forgatókönyvírói és mai kifejezéssel élve menedzseri minőségben. A még első rajzolótársa, Gugi Sándor által javasolt „adaptációs kiskapu” kihasználását mesterfokra fejlesztve sikerült bejuttatnia a képregényt a legkülönbözőbb sajtóorgánumokba. Három fő rajzolója – Zórád Ernő, Korcsmáros Pál és Sebők Imre – azonban egy idő után már nem volt elegendő valamennyi igény kiszolgálására. Ráadásul Korcsmárosnak 1968-tól megromlott a látása, Sebők Imre némileg megcsömörlött, Zórád pedig egyre elégedetlenebb volt a túl kevés hellyel, amit a Cs. Horváth-féle forgatókönyvek hagytak a rajzainak. Ezért is kerülhetett sor újabb rajzolók toborzására, és miután Dargay Attila már 1967-től csatlakozott a képregénykészítők sorához, logikus választás volt Pannónia-stúdiós társát, Jankovicsot is megkörnyékezni.

Ahogy ezt a kötetben olvasható interjúból, valamivel részletesebben pedig a december 2-án tartott klubesten megtudtuk, a Cs. Horváth-Jankovics együttműködés nem alakult túl jól. Idézzük Jankovicsot: „Azt például el tudtam volna képzelni, hogy én magam írom a képregényeim szövegét. De miután nem vagyok író, ha már egy mások által írt szöveget illusztrálok, akkor az legyen igényes irodalmi termék. Én nem akartam akárkivel együtt dolgozni. Ha Cs. Horváth Tibor saját maga találta volna ki a történetet, biztos, hogy nem vállaltam volna az illusztrálását”. (Ez persze igazándiból fel sem merült – a korabeli szerkesztők csak elvétve engedtek át a rostán eredeti forgatókönyvet.)

Bár Cs. Horváth Tibor érdemei elvitathatatlanok – nélküle nem születtek volna olyan grafikailag színvonalas munkák, és ki tudja, születtek-e volna bármilyen képregények ebben az időszakban – Jankovics vélekedése önálló írói vénájáról összecseng azzal, amit Kuczka Péter tartott róla („a magyar képregény szürkeségéből az esztéták és a kulturális irányítók azt a tanulságot vonják le, hogy a képregény általában rossz”), és ami tükröződik Kertész Sándor képregénytörténelmi könyvében is (Comics szocialista álruhában): „Cs. Horváth úgy érezte, a képregény forgatókönyvek készítését neki találták ki. Újságírói próbálkozásai nem sok sikerrel kecsegtették, s a szépirodalommal meg sem próbálkozott.”

Végül a Cs. Horváth által felkínált listából választotta ki Jankovics a Canterville-i kísértetet, amelyet aztán még három másik követett. A négy képregény igen rövid időtartamon belül jelent meg (a Füles 1970 novemberi számában indult az első, a Népszava március 16-i számában záródott le az utolsó), amiből erre következtethetünk, hogy Jankovics igen gyorsan is rajzolta meg őket. Bár pontosat nem tudhatunk, ez a 34 oldalnak megfelelő mennyiség nem kis teljesítmény, ha nagyjából annyi idő alatt készült el, mint a megjelenési periódus, ha pedig még ennél is kevesebb, akkor már szinte bravúr. (Figyelembe véve, persze, hogy nyilván nem főállásban dolgozott rajtuk Jankovics.) Ehhez képest egyáltalán nem másodlagos, amit a munkáról és a díjazásáról mondott: „...azt mértem fel belőle, hogy jóval munkaigényesebb, és kevésbé jövedelmező, mint a rajzfilmkészítés”. Majd: „...azt éreztem, hogy ebből a dologból én lényegesen kevesebb pénzt kapok, mint amennyi munkát belefektetek. Nem éreztem arányosnak a díjazást azzal, hogy valaki pár kis buborékba beír néhány szót, közel annyit kap, mint aki egy aprólékosan kidolgozott képregényoldalt megrajzol.”

Az élő beszélgetésen elmondta azt is Jankovics Marcell, hogy az együttműködésnek ő vetett véget: nem tetszett neki, hogy kézbe kapja a pénzt, hogy annyit kap, amennyit Cs. Horváth jónak lát, és mivel nem volt kedve nekiállni ezen vitatkozni, inkább lelépett.

Bár látszólag ennek a felvezetésnek nem sok köze van magukhoz a képregényekhez, valójában azonban nagyon is. Még csak a sorok között sem kell tudni olvasni, hogy lássuk: a sokáig „keményen képregényellenesnek” elkönyvelt Jankovics Marcellnek nem a képregénnyel, mint kifejezési vagy alkalmazott grafikai formával volt problémája, sőt, elismerőleg szólt a művészi színvonalú munkákról és a luccai fesztiválon látott olasz profik képregényeiről, hanem az akkori hazai helyzet miatt fordult el ettől a területtől. Azt is megtudtuk, hogy bár nem volt nagy képregényfaló, fiatalkorában rendszeresen nézegette-olvasgatta ő is a francia Vaillant-t, és mind Sebők Imrének, mind Zórád Ernőknek nagy tisztelője volt. (Érdekes módon Korcsmárost nem szerette, de bevallotta, főleg azért, mert ő egész másképpen oldotta volna meg a Rejtő-feldolgozásokat.)

Lássuk azonban most végre a lényeget, magukat a képregényeket. Noha a füzetben Kertész Sándor röviden méltatja és elemzi őket, úgy gondolom, valamivel tapintatosabbon bánik a művekkel, mint kellene. Szerintem ugyanis a négy képregény így együtt, egymás mellett leginkább arról tanúskodik, hogy Jankovics alkalmazkodni igyekezett a helyzethez és az elvárásokhoz, egyedi megoldásokra kevés lehetőséget kapott, és valójában csak találgatni lehet, hogy mire vitte volna a későbbiekben, mennyire alakult volna ki egy saját grafikai és narrációs stílusa.

Mert hát egyfelől a sokoldalúság szép erény, nagyszerű, sőt, kivételes dolog, ha valaki több stílusban is tud remekül rajzolni, de legalább ugyanannyi érvet tudnék felsorakoztatni amellett, hogy egy alkotó egyetlen képkockájából, képregényoldalából azonnal tudjuk, hogy ezt csakis ő csinálhatta. A négy Jankovics-képregényből ezzel szemben azt olvassuk ki, hogy honnan, miből merítkezett, kitől vett ihletet. Nem a szó szerinti értelemben vett másolásra gondolok itt, hanem minták felhasználására – ami egyébként egyáltalán nem állt távol Cs. Horváth gyakorlatától. A Buborékhámozó 10. számában több példával illusztrálva mutatom be, hogyan vette át az amerikai Classics Illustrated-ből az Egy jenki Arthur király udvarában beállításait és rajzoltatta meg őket Korcsmáros Pállal (miközben a figurák maguk abszolút „korcsmárosak” lettek), ismerjük Fazekas Attilának is olyan képregényét, amelyben egy egész oldalt egy Teddy Ted-westernből vetetett át a forgatókönyvíró, és Sarlós Endre többek közt nekem is megerősítette, hogy Cs. Horváth rendszeresen elétette a Pif valamelyik számát, és rámutatott, hogy melyik jeleneteket kéri a lehető legpontosabban utánozva megrajzolni.

A gyűjtemény első képregénye az Oscar Wilde nyomán készült A Canterville-i kísértet. Az egyetlen humoros, és az, ami a leginkább emlékeztet a „pannóniás” stílusra, rokonságot mutatva Dargay Attila munkáival. A második egy Van Vogt-elbeszélés adaptációja, A szörnyeteg. Ehhez gyaníthatóan korabeli amerikai sci-fi képregényeket mutathatott Cs. Horváth mintának, a bogárszerű, antennás szörnyetegek, az átlátszó műanyagbuborékok és tapadókorongok gyakran fordultak elő ezekben. Nem győzöm hangsúlyozni ismét, hogy mintákról van szó: Jankovics nevetve mesélte, hogy figuráinak mindig egymáshoz nagyon közel álló szemeket rajzolt, és ez a „stílusjegye” végig jelen is van mindhárom realista történetében. A Lem alapján készült Hajtóvadászat-nál ezen túlmenően némi francia hatást is sejtek, a második kockában látható lányka modellje Jean-Claude Forest egyik képregényéből származhat, és nem kizárt, hogy ebben is, meg az előzőben is hathatott némileg a Reménység úttörői című, ugyancsak Pif-beli sorozat. Végül a Jókai-elbeszélésből készült Nepean sziget, amelynél maga az alkotó is elismeri, hogy Sebők Imre nyomát igyekezett, számomra még inkább emlékeztet Zórád Ernő stílusára, és itt is be-beugrik valamelyik Forest-figura külalakja. Még azt is el tudom képzelni, hogy eredetileg Zórádra lett „kiszabva”a forgató.

Zárszóként még egyszer szeretném hangsúlyozni – tudom, hogy a klasszikus magyar művek rajongóit igencsak érzékenyen érinti, ha kritikus szemmel olvassuk a régieket – hogy nem „rosszat” akartam mondani erről a kötetről, csak kontextusában igyekeztem elhelyezni. Tessék úgy olvasni, hogy egy kezdő (mármint, persze, a képregény terén kezdő) alkotó mire tudott eljutni röpke öt hónap alatt, és máris jogos a kalapemelés Jankovics Marcell teljesítménye, saját szavával élve „kirándulása” előtt. Mi meg sajnálhatjuk, hogy a fenti okok miatt ennyiben maradt a dolog – no meg örülhetünk, hogy más területeken viszont páratlant alkotott. (200 példány készült mindössze, és ebből jó néhány egyből gazdára is talált a premieren – tessék jönni, keresni a Képes Kiadó-Komikon-Nero Blanco Comix közös standon, a Hungarocomixon, december 18-án).

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.