The House of the Rising Sun
2010. október 16. írta: Bayer Antal

The House of the Rising Sun

Nem kevés lépésnek kellett egymás után következnie ahhoz, hogy az Animals révén minden idők egyik legnagyobb slágerévé váljon a Felkelő Nap háza. Feltehetően egy angol ballada-kaptafából bontakozott ki, egy Bartók és Kodály példáját követő amerikai népdalgyűjtő rögzítette elsőként, egy visszaeső börtöntöltelék hívhatta fel rá az ötvenes évek amerikai folk mozgalmának a figyelmét, Bob Dylan egyik legjobb barátja elől lopta el saját első nagylemezére, majd miután meghallotta, hogyan énekli Eric Burdon, örökre levette a saját repertoárjáról.

A House of the Rising Sun című dal szerepelt Joan Baeznek az 1960-ben megjelent nagylemezén, olyan közismert balladák mellett, mint a Mary Hamilton, a Silver Dagger vagy a Henry Martin. Nem véletlen a választás, ez a szövege alapján egyértelműen amerikai dal tökéletesen beleillik az angol és skót, úgynevezett broadside balladák sorába, és minden esély megvan rá, hogy ősi formája a 16. századtól kezdve egyetlen széles oldalra nyomtatott dalszövegekhez hasonlóan járt kézről kézre. Sajátos jellegzetességük ezeknek a daloknak, hogy csak a szöveget terjesztették: a zenéről csak annyi állt a cím alatt, hogy melyik közismert nóta dallamára lehet énekelni. Bár ez nekünk ma már szokatlan, korábban egyáltalán nem volt az, ugyanezt a módszert alkalmazta John Gay is a Koldusopera 1728-as eredetijében.

Mi több, a nyomtatás még magában nem garantálta, hogy ne létezzenek ugyanannak a dalnak egyéb variánsai. Elvégre nem is tudott mindenki olvasni... Volt olyan előadó, aki párszor felolvastatta magának, aztán megjegyezte, idővel elfelejtette, kipótolta saját kútfőből, vagy egy másik, hasonló témájú balladából. A nyomtatott szöveg is megsérülhetett, leszakadt a sarka, kilyukadt a közepe – megannyi alkalom az improvizációra.

Minden bizonnyal nagyon hasonló volt a sorsa ennek a dalnak is, egészen addig, amíg lemezre nem rögzítették – csakhogy ebben az esetben még messze nem ért véget a történet.

Baez pályáját ismerve valószínű, hogy mentorától, Pete Seegertől tanulta el a dalt, aki pedig Alan Lomax népdalkutató asszisztense volt egy időben, és lelkes rajongója Leadbellynek, a blues egyik meghatározó, bár nem éppen szalonképes (gyilkosságért kétszer is elítélt) egyéniségének. Ahogy az Irene Goodnight-ot vagy a Kisses Sweeter than Wine-t, ezt a dalt is az ő repertoárjából vette át Seeger együttese, a Weavers.

Közismert barátságuk (sőt, egy időben szerelmi viszonyuk) ellenére Bob Dylan nem Baeztől tanulta el a dalt, hanem a Leadbelly-Seeger vonaltól függetlenül. Barátja, Dave van Ronk egy Hally Wood nevű texasi gyűjtőtől kapta meg a Lomax által készített eredeti felvételt. Kicsit átdolgozta a dallamot, új kíséretet írt hozzá, és gyakran játszotta Dylannel közös koncertjeiken.

Mire az Animals „kezébe” került a dal, már mások is feldolgozták, köztük Nina Simone, aki blues-ként, dzsesszesen adta elő. A banda énekese, Eric Burdon maga azt állította, hogy Johnny Handle newcastle-i énekestől lesték el – aki viszont legfeljebb koncerten adhatta elő a számot, lemezre sosem vette fel. Alan Price, akinek a bravúros orgonaszólója legalább annyira hozzájárult az Animals-féle verzióhoz, mint Burdon erőteljes, szinte dühös előadásmódja, pedig úgy vélte, a dal eredetije egy angol dal, amelyet a Sohóból transzponálhattak Amerikába.

Mindegyik verziónak kicsit vagy nagyon más a szövege, és ami még érdekesebb: hol női, hol férfi szemszögből éneklik, nem kis zavart keltve az értelmezésében. A magyarázat a bevezetőben található: ugyanannak a dalnak két, külön utat járt variánsáról van szó, amely a modern korban ismét összefutott.

Alan Lomax népdalkutatónak (és előtte apjának, John A. Lomaxnak) köszönhető az amerikai népdalkincs feltérképezése és rögzítése. Rising Sun Blues címen vette fel 1937-ben az alábbi dalt, Georgia Turner, egy Kentucky állambeli bányász akkor 16 éves lánya előadásában:

There is a house in New Orleans
They call the Rising Sun
It’s been the ruin of many a poor girl
And me, O God, for one

New Orleans gyakran szolgál a bűnös városi élet jelképeként. Ebben a verzióban számos szegény lány lelt rossz sorsra ott, a Felkelő Napról elnevezett házban.

Go tell my baby sister
Never do what I have done
To shun that house in New Orleans
They call the Rising Sun

A narrátor óva megüzeni húgának, hogy ne kövesse a példáját, és tartsa magát távol ettől a háztól, ettől az életformától.

My mother she’s a tailor
She sewed those new blue jeans
My sweetheart, he’s a drunkard, Lord, Lord
Drinks down in New Orleans

Az anyja rendes életet élt varrónőként, ám a kedvese egy iszákos alak.

The only thing that a drunkard needs
Is a suitcase or a trunk
The only time he’s satisfied
Is when he’s on a drunk

Az iszákosnak nincs valódi otthona, elég neki egy bőrönd, és egyetlen öröme, ha leissza magát.

One foot is on the platform
And the other one on the train
I’m going back to New Orleans
To wear that ball and chain

Az első két sor habozásra utal (maradna is, menne is), ám végül úgy dönt, hogy visszamegy New Orleansba, és vállalja rossz sorsát. A láncos béklyó a fogság jelképe, ami jelen esetben egy félresikerült, de felbonthatatlan kapcsolat, akár házasság is lehet.

Ebből a verzióból az olvasható ki, hogy a narrátor fiatal lány korában elhagyta otthonát, hogy kövessen egy férfit New Orleansba, ahol azonban kiderült róla, hogy iszákos, és prostitúcióra kényszerítette a nőt. A narrátor keserűen úgy gondolja, hogy már képtelen kiszabadulni ebből az életformából, és a dal figyelmeztetés a többi lány számára.

Nagyon meggyőzőnek tűnik, hogy ez lenne az eredeti – és lehet, hogy az is. Ám a Vocalion kiadó már évekkel korábban lemezre rögzítette a Blue Ridge Mountain Entertainers néven működő banda több dalát, néhányat pedig csak az énekes, Tom Clarence Ashley és a harmonikás, Gwen Foster előadásában. Ezek közé tartozik az 1933-ban készült Rising House Blues (sajnos, YouTube-on csak egy későbbi, 1960-as felvételt találtam, de össze tudtam vetni egy mp3-ban letölthető eredetivel, és a két szöveg azonos):

 

There are a house in New Orleans
They call the Rising Sun
Where many poor boy to destruction has gone
And me, Oh God, for one

Az első versszak pontosan ugyanaz, mint a Turner-verzióban, csak itt fiúkat éri nyomorúság.

Just fill the glass up to the brim
Let the drinks go merrily round
We'll drink to the life of a rounder, poor boy
Who goes from town to town

A „rounder” amolyan rosszfiú, jelen esetben egy kóborló, az italozást élvező fiatalember.

All in this world does a rounder want
Is a suitcase and a trunk
The only time he's satisfied
Is when he's on a drunk

Ez ismét szinte szóról szóra megegyezik a Turner-verzióval.

 
Now, boys, don't believe what a young girl tells you
Let her eyes be blue or brown
Unless she's on some scaffold high
Saying, „Boys, I can't come down”

 

A kemény fordulat itt következik be: a fiút egy lány vihette rossz útra, ezért a narrátori figyelmeztetés: ne higgy soha egy lánynak, se kék, se barna szeműnek, hacsak nem akasztották fel, és panaszkodik, hogy nem tud lejönni onnan. Lényegében szerepcsere a másik verzióhoz képest.

I'm going back to New Orleans
For my race is almost run
To spend the rest of my wicked life
Beneath the Rising Sun

A visszatérés New Orleansbe azért következik be, mert már úgyis mindegy (majdnem végigfutottam a pályát). A narrátor a Felkelő Nap alatt fejezi be bűnös életét.

Ebben a verzióban biztosan nem nyilvánosházat jelképez a felkelő nap, hanem valami másféle bűnbarlangot – egyes elméletek szerint börtönt, vagy akár siralomházat. Hasonló a végkicsengése a két verziónak, sőt, a második narrátora a „wicked” szóval lényegében beismeri, hogy saját magát kell hibáztatnia a sorsáért.

Úgy tűnik, Leadbelly volt az, aki elsőként keverte a két ( „fiús” és „lányos” verzió versszakait), majd az ő nyomán alakították ki Seegerék a „teljeset” – feltehetően abból a hipotézisből kiindulva, hogy az addig ismertek csonkák. A további előadók (Baez, Dylan, Animals, stb.) pedig már mind ebből dolgoztak, és némileg önkényesen válogattak a verszakok között, amivel nem egyszer felborították a két verzió külön-külön létező belső logikáját.

Ui.: Több próbálkozás is volt az eredeti „Felkelő Nap” nevet viselő ház beazonosítására New Orleansban – ám nem valószínű, hogy egy konkrét helyről szólna a dal. A legviccesebb az lenne, ha valóban egy Marianne LeSoleil Levant nevű madám által 1862 és 1874 között vezetett bordélyház szolgált volna alapul,  de túl meseszerűnek tűnik, hogy a hölgy családnevének a tükörfordításáról lenne szó. Ilyen néven ugyanis rengeteg szálloda és fogadó létezik Franciaországban, de mint családnév, ismeretlen. Szintén nehezen alátámasztható, hogy a felkelő nap a vörös lámpát jelentené virágnyelven – a „fiús” verzió létezése különösen gyengíti ezt a feltételezést.