J. Michael Straczynski a legkiválóbb írók egyike az amerikai képregényiparban. A Babylon 5 tévésorozat kigondolójaként elhíresült szerző számára ez első comic book-os sikert 1999-ben hozta el a Top Cow-nál megjelent Rising Stars, amelyet a jelentőségét sokan a Watchmen-éhez hasonlították. Ezt követően csapott le rá a Marvel, és 2001-ben – akkor még eléggé szokatlan módon – exkluzív szerződést kínált neki. Ebből az időszakból minden bizonnyal a legemlékezetesebb a nagyrészt már magyarul is megjelent, rekordhosszúságú Pókember-sorozata. A szerződés lejárta után viszont átpártolt a konkurenciához. A Marvellel ellentétben a DC-nél eleinte arra használták, hogy másodrangú sorozatokba lehelt új életet, és csak idén lett Superman és Wonder Woman havi kalandjainak az állandó írója. Valójában azonban félig-meddig titokban már az első pillanattól kezdve dolgozott az USA-ban napokon belül megjelenő, az egyes számú szuperhős eredettörténetét újradefiniáló Superman: Earth One című 128 oldalas köteten, amelyet Shane Davis rajzolt.

Minden Straczynski iránti (jogos) tiszteletünket félretéve szögezzük le azonnal, hogy az új Superman kemény kereskedelmi szempontok alapján készült. A két nagy már hosszú ideje próbálkozik biztosítani legnépszerűbb címeinek, figuráinak – illetve, ahogy önleleplező módon fogalmaznak: franchise-aiknak – a túlélését, szaporítását, diverzifikálását és az új nemzedékek és új vásárlói rétegek számára vonzóvá tételét. Itt bizony a marketing beszél, sőt, diktál. Időnként bejön, időnként nem, persze, ahogy bármilyen más piacon.

A reklámduma szerint az Earth One néven létrehozandó párhuzamos univerzumban a XXI. századra update-elt Supermant és Batmant láthatjuk (utóbbin Geoff Johns és Gary Frank dolgozik). Tisztábban érthető az a kiadói üzenet, miszerint ezeket a köteteket eleve a könyvpiacra akarják pozícionálni, ennek megfelelően kevésbé törődnek a létező rajongók következetességet reklamáló vágyaival, és többet az újonnan érkező, de nem feltétlenül nagyon fiatal olvasók feltételezett szempontjaival. Alkotói oldalról nézve nagy pozitívum, hogy nem kell törődni a havi megjelenéshez elengedhetetlen 22-24 oldalra szabdalással, lehet nagyobb ívben gondolkodni – ha úgy tetszik, eleve regényként írni a történeteket. Graphic novel à la superhero.

A háttérben mozgó és mozgató erőktől függetlenül lehetnek ezek az új kötetek jók is, rosszak is – ez a mondás valójában minden egyes szuperhősös képregényre alkalmazható, ám mégis érdemes megállni itt egy pillanatra. Jóllehet magamból indulok ki, és feltehetően idehaza kevesen vagyunk, akik jó negyven éve olvasunk Supermant, Batmant, Pókembert és X-Ment, talán nem alaptalanul gondolom, hogy ezeknek a figuráknak a vonzereje leginkább állandóságukban rejlik – miközben természetesen folyamatosan alkalmazkodnak az adott évtized trendjeihez. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy veszélyes kötéltánc egy-egy újradefiniálás, hiszen egy túl nagy eltérés a „mítosztól” teljesen érdektelenné tehet egy-egy karaktert még azok számára is, akik korábban csak felszínesen ismerték.

Elolvasván a Superman: Earth One-t, azt kell mondanom, hogy Straczynski ismét profi munkát végzett, és kellő elővigyázatossággal járt el – de éppen, hogy. Abban például teljesen igazat lehet neki adni, hogy a Daily Planetben folyó munkát saját valós szerkesztőségi tapasztalatai alapján aktualizálta, elvégre ezt igencsak elnagyolták a korábbi írók. (Egy valamire való igazi főszerkesztő egy hét után úgy kivágná Clark Kentet, Lois Lane-t és Jimmy Olsent, mint annak a rendje, ha ennyire fegyelmezetlenek és elérhetetlenek.) Jogos és érthető Jimmynek az átkeresztelése Jimnek, elvégre mindezidáig egy ötvenes évekbeli, karikaturizált fotóriporter viselkedését mutatta, márpedig a nyújtott munkája ennél jóval komolyabb, profibb sajtómunkásra utal.

Nincs különösebb baj a kriptoni eredeti újramesélésével sem. Annyiszor, de annyiszor hangolták már át, hogy eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít, és ha nem is egyeztethető össze minden ponton a kurrens kánonnal, hát annyi baj legyen, úgysem ez a lényeg, hanem az idegen eredet. Az már vitatható, hogy mi szükség volt arra, hogy Clark földi szülei közül már csak az egyik éljen – de lehet, hogy ez egy következő történetet készít elő. A korábbi verziókhoz képest hosszabb ideig tart hősünk habozása azon, hogy vállalja-e a hősi létet. Ez nyilvánvalóan kulcselem az új koncepcióban, és pont az ilyenekre gondoltam, amikor a kötéltánc hasonlatát hoztam fel. Az eredeti Superman morális elkötelezettsége ugyanis sziklaszilárd, és bár a Byrne-féle 1986-os újragondolásban bőven esett szó arról, hogy ennek a kialakításában milyen szerepet játszottak földi szülei, érdemes lesz vigyázni a határok feszegetésével.

Elvileg a modernizált koncepciót hivatott szolgálni a grafika is, ám ebben őszintén szólva nem látok sok újat. Davis kétségtelenül tisztességes munkát végzett, de innovációról nem beszélhetünk. Állítólag nagy súlyt fektettek a helyszínek realizmusára, no de erre meg azt mondjuk, mi európaiak, hogy ez minimális elvárás.

Összességében az „oké, kezdetnek megteszi, de lássuk, mi lesz még belőle” osztályzatot adom neki, de egyelőre biztosan nem mondom, hogy ezt kell elsőként adni egy új, reménybeli Superman-olvasó kezébe.