Az Asterix 1965-ben kezdett igazán beindulni. A sorozat hatodik epizódjával (Asterix és Kleopátra) sikerült átlépni a 100 ezres példányszámot, és a figura növekvő ismertségére és népszerűségére utal, hogy az ebben az évben fellőtt első francia műholdat is róla nevezték el. És szintén ekkor indult be a nemzetközi érdeklődés is a sorozat iránt, ekkor születtek az első fordítások, angol és német nyelvre. Ám a témában ekkor még tapasztalatlan Goscinnyra és Uderzóra kellemetlen meglepetések leselkedtek.

Németországban a kiadás jogát Rolf Kauka, a Fix und Foxi alkotója szerezte meg. Elsőként a sorozat második epizódját (Asterix és az aranysarló) kezdte közölni, márciusban, a Lupo című magazin 6. számában. Csakhogy... Asterixet Sigginek, Obelixnek pedig Babarrasnak hívták, és nem gallok voltak, hanem germánok.

Úgy tűnik, ezt a sajátos fordulatot engedélyezték is a franciák (ld. majd lentebb az angol verziót is), és Kauka elvileg szabad kezet kapott a sorozat adaptálására a helyi körülményekhez. Ám arra aligha gondolt bárki is, hogy a német verzió kőkemény politikai propagandává fog válni.

Már az Asterix-történetek elején látható térkép is gyanús, hisz eltűnt róla a tenger. Kauka ezt a képet átrajzoltatta, hogy a helyszín beljebb kerüljön Európában, és a francia eredetiben névtelen gall falunak nevet adott, méghozzá nem is akármilyet: Bonhalla, vagyis az NSZK akkori fővárosát, Bonnt kombinálta a germán mitológiából ismert Valhallával. A falu legfőbb vezetőjének a druidát tekintették, akit Panoramix (Csodaturmix, Mirakulix, stb) helyett Konradinnak hívnak (egyértelmű utalás Konrad Adenauer kancellárra).

Bár a hősök ezúttal is az aranysarlókat készítő rokont keresik, ám itt az ő neve is beszédes: Wernher von Braunfels, és fegyvergyáros. Lutetiát pedig átkeresztelték Natoliának. Elég harsány áthallások...

Még pikánsabbra sikerült a következő rész (Asterix és a gótok), amely a Kauka-féle változatban a Siggi és a keleti gótok címet kapta. Az eredetiben Galliát Germániától elválasztó határ nála a nyugati és a keleti gótok között húzódik. Utóbbiak egymást következetesen Genosse-nak szólítják (vagyis elvtársnak), és hogy mindenkinek leessen a tantusz, még a beszédük is piros betűvel van szedve (ellenben az eredetiben látható gót betűs írásnak nyoma sincs).

A keleti gótok Konradin elrablásával természetesen a nyugati zóna lerohanását készítik elő, legfőbb vezérük, Hullberick irányításával (fiatalabbak kedvéért: a kommunista NDK első emberét Walter Ulbrichtnak hívták). No, és akkor a balfék rómaiak kiket is jelképeznek ebben az egész történetben? Hát a nyugati zónát megszállva tartó szövetséges (amerikai, angol és francia) csapatokat...

Ez az Asterix-feldolgozás szolgáltatta talán a legtöbb muníciót a Pardon magazinnak, amely A gyerekek politikai nevelése címmel közölt cikket Kauka lapjáról. A Lupót egyenesen szélsőjobboldalinak nevezte, és felhívta az illetékes szövetségi hatóság figyelmét, hogy jó lenne, ha megvizsgálná, miket olvastatnak milliónyi német gyerekkel.

A cikk híre eljutott Franciaországba is, és a francia hatóságok hivatalosan tiltakoztak a sorozat ilyen durva eltérítése ellen. Időközben még két epizódot (a negyediket és az elsőt) sikerült ugyan lehoznia Kaukának, de amikor Párizsba utazott, ahol magyarázatot követeltek tőle, végképp elásta magát: azzal vádolta Uderzót, hogy kollaboráns volt, sőt, beállt a német hadseregbe és harcolt az oroszok ellen. (Uderzo 1945-ben volt 18 éves, a háború idején egy Bretagne-i tanyán dolgozott és bútorasztalos apjának segédkezett. Odáig még Kauka sem merészkedett, hogy a lengyel zsidó származású Goscinnybe is belekössön – vagy talán azzal tisztában volt, hogy az Asterix írója 1928-tól Argentínában és az Egyesült Államokban élt, és csak 1946-ban tért vissza Európába.)

A franciák azonnal megvonták Kaukától a licenszet, és a következő német fordítást (amely 1968-ban indult) már szigorúan ellenőrizték. Kauka kicsinyes bosszút állt: az Asterixet erősen plagizáló sorozatot indított Fritze Blitz und Dunnerkiel címen, amelyben már igazi germán hősöket vitt színre.

Ha nem is ilyen mértékben, de az első angol verzió is igazolta, hogy jogos az óvatosság.

Alig valamivel a Lupo után, 1965 szeptemberében, az akkor induló Ranger magazin első számában olvashatták az ifjú angolok Beric and the Son of Boadicea kalandjait. Igen, igen, ez is Asterix és Obelix (aki később a Doric nevet kapta). Szintén szabad adaptációról van hát szó, és hőseinket valóban át is telepítették Angliába: britek lettek. A Ranger két epizódot közölt, méghozzá a hetediket (A főnökök csatája) és a hatodikat (Asterix és Kleopátra).

Bár az angol verzióba is vegyült némi nacionalizmus (az első sztori Britons never, never shall be slaves! címet kapta, ami nem más, mint a Rule Britannia című hazafias dal refrénje), ezek a fordítók legalább nem másították meg teljesen az eredeti szerzők szándékát.

A humor persze kissé angolossá vált: a második rész címe, az In the days of good queen Cleo erősen emlékeztet a Folytassa, Kleo!-ra. Ennek az angol változatnak a közlése 1967-ben állt le (ekkor már a Look and Learn című lapban, amelybe beolvadt a Ranger). Feltehetően azért vesztették el a kiadás jogát, mert a Franciaországban immár a milliós példányszámot is meghaladó Asterix szerzői és kiadója sokkal, de sokkal jobban kézben akarták tartani a dolgokat.

A német Asterix-sztorihoz kapott háttéranyagokért nagy köszönet jár az itt budapest23 néven kommentelő kollegának.