Finogenov elvtárs nem szerette a képregényt
2010. szeptember 09. írta: Bayer Antal

Finogenov elvtárs nem szerette a képregényt

Sokszor idézzük a mondást, amelyet Kiss Ferenc képregénytörténész több írásában is közreadott. Állítólag a Fészek klubban hangzott el a szovjet kultúrítész szájából, miszerint a képregény „imperialista kultúrmocsok”, és ezt követően száműzték Rákosi Mátyás személyes utasítására a magyar sajtóból azt a keveset, ami a második világháború után megpróbált új életre kelni.

Hogy az anekdota mennyire igaz, nem tudni, de a valóságalapja kétségtelen megvan, ahogy ez a Standeisky Éva történész által megtalált és a HVG.hu-n tavaly megjelentetett dokumentumból kiderül. A Magyar-Szovjet Baráti Társaság által szervezett „tapasztalatcserék” keretében 1949-ben járt Magyarországon Finogenov, és a pártvezetés részére készült jelentésében ellentmondást nem tűrő, lesújtó kritikát mondott a magyar képzőművészeti életről. Hát, ha mélységesen elítélte az olyan művészek munkásságát, mint Derkovits Gyula, Pór Bertalan, Dési-Huber István vagy Berény Róbert, simán el lehet képzelni, hogy a képregény sem talált kegyelemre a szemében.

De ki is volt valójában ez a megfellebezhetetlen kritikus?

Konsztantyin Ivanovics Finogenov 1902-ben született az akkor Caracin nevet viselő, mintegy 80 ezer lakósú kisvárosban, amely idővel oly szép nagyra nőtt, hogy 1925-ben érdemesnek bizonyult arra, hogy átkereszteljék Sztálingrádnak (majd 1961-ben Volgográdnak). A helyi művészeti iskolában végzett 1924-ben és tanárként helyezkedett el. 1927-től vett részt kiállításokon, majd 1929-ben felkerült Moszkvába, és három éven át az egyetemen dolgozott.

Ismertségét az 1930-as években alapozta meg, amikor több más festővel együtt ellátogatott a Don-kanyarba, a Volga mentére és nagyobb bányákba. Szocialista-realista képei tökéletesen megfeleltek a párt propagandacéljainak, többek közt Sztahanovot is megörökítette munka közben. Kiemelt szerepet kapott a Nagy Honvédő Háborúban is, amikor a TASSZ hírügynökségnek készített rajzokat: megörökítette Paulus tábornok fegyverletételét Sztálingrádban, a szovjet csapatok berlini bevonulásakor pedig a Reichstag tetéjén foglalt helyet vázlatfüzetével.

Nem is kétséges, hogy az 1949-ben Állami-díjjal kitűntetett festő lehetett a szovjet kultúrpolitika legavatottabb nagykövete azon a körúton, amely hazánkba is elvezette. Ám a Budapesten töltött 12 napnál jóval fontosabb volt kínai látogatása, ahol részt vett a népköztársaság kikiáltására tartott ünnepségen is.

Ebből az alkalomból jelent meg magyar nyelven is Az új Kínáról című kötete. A szovjetbarát vezetők közül nem csak Maót örökítette meg, hanem a koreai Kim Ir Szent és az indiai Nehrut is. 1951-ben a Szovjetunió kiváló művésze lett, rá egy évre pedig egyetemi tanári kinevezést kapott. A sztálinizmus bukását követő éveiről nem sok információról rendelkezünk, de annyit tudni, hogy 1959 és 1973 között négy jelentős egyéni kiállításra kapott lehetőséget. 1989-ban hunyt el.

A nem direkt propagandacélokra készült grafikáiból pedig kiderül, hogy bármit is gondoljunk a vélekedéseiről – rajzolni valóban jól tudott.

A tanulság nem meglepő módon megint csak az, hogy a korabeli magyar (felső-, de főleg közép-) vezetők részben elsunnyogták, részben pedig éppen hogy túlteljesítették a szovjet elvtársak és a pártközpont nem is mindig könnyen értelmezhető utasításait, hiszen a Finogenov által ostorzott művészek közül Dési-Huber István munkáiból 1949 és 1956 között, míg Derkovits Gyula műveiből 1954-ig valóban nem nyílt kiállítás, utána azonban több is. Berény Róbert és Pór Bertalan viszont 1950-ben Munkácsy-díjat, 1951-ben Kossuth-díjat kapott, és nem mozdították el őket főiskolai tanári állásukból sem.

A szovjet minta pontos követését szorgalmazó Révai József ugyan Rákosival (és a szocreállal) együtt megbukott a desztalinizáció során, és ezt kihasználva csempészte vissza apránként a képregényt a magyar lapokba Cs. Horváth Tibor és Gugi Sándor. Igaz, kizárólag irodalmi adaptációk készülhettek, mert a szerkesztők nem mertek olyan történetet engedélyezni, aminek ne tudták volna a végét, illetve ne gondolhatták volna azt, hogy ha eredetiben megjelenhetett, akkor nyilván a képregény miatt sem üthetik meg a bokájukat. Sajnos, az 1958 után a legfőbb kultúrpolitikus szerepét fokozatosan magához ragadó, Aczél György ízlésébe sem fért bele a képregény... de legalább az irodalmi adaptációk a tűrt kategóriába kerültek.

A képek forrása:Maslovka.org.

A legalsó képen Finogenov feleségével, Orlovával látható, 1930 körül.

süti beállítások módosítása