Az Igazságliga segélykiáltása (Cry for Justice)
2010. szeptember 05. írta: Bayer Antal

Az Igazságliga segélykiáltása (Cry for Justice)

A tavalyi év egyik legnagyobb képregényes szenzációjának beharangozott Justice League: Cry for Justice minisorozat enyhén szólva is vegyes fogadtatásban részesült. Míg az első részeket majdnem egyöntetű lelkesedéssel üdvözölték kritikusok és bloggerek, a hetedik, befejező füzet után egyesek már-már az író, James Robinson korábbi munkásságának az erényeit is kezdték kétségbe vonni. A minősítést bonyolítja, hogy magát a képregényt ugyan nem, de Robinsont írójaként és a nagyobb részét készítő argentin grafikust, Mauro Casciolit a „festő-multimédia alkotó” kategóriában egyaránt nevezték az Eisner-díjra. (Igaz, Ed Brubaker illetve Jill Thompson legyőzte őket, és a szakmaibbnak tekintett Harvey-díj nomináltjai közé be sem kerültek.) Érdemes hát bevizsgálni.

Röviden az alkotókról: James Robinson 1989 óta aktív az amerikai képregényben. Legnagyobb sikerét a Starmannel érte el, amelyet hét éven át írt, és 1997-ben meg is kapta érte az Eisnert. Specialitásának tekinthető a korai szuperhősök új életre keltése, gondoljunk itt elsősorban a Justice Society csapatra, egyes tagjaira és ellenségeikre. Öt év – a filmiparban töltött – szünet után 2006-ban tért vissza a Batman: Face the face című igen jól sikerült történettel, majd Supermannel és más figurákkal is foglalkozott, mielőtt felmerült egy új Justice League-sorozat ötlete. Mauro Cascioli már egészen fiatalon illusztrálta a Rolling Stone argentínai kiadását. 2005 óta készít képregényt amerikai kiadóknak, köztük Rozsomákot, Warcraftot és Captain Marvelt rajzolt a Cry for Justice előtt.

Bár egy minisorozatnál jogos az elvárás, hogy önmagában egységes és működőképes, jelen esetben nem elhanyagolható körülmény, hogy nem zárt minisorozatnak, hanem a Justice League of America csapat kalandjaiból leágazó új, „végtelen” sorozatnak készült, és csak menet közben közölték Robinsonékkal, hogy egyetlen történetről szól a megbízás. Ez nagyon meglátszik a kivitelezésen. Minisorozathoz képest hosszan tart a felvezetés, a csapat leendő tagjainak a bemutatása. A másik olyan szempont, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, a rajzolóváltás. Nem teljes váltásról van ugyan szó: az első négy részt egyedül készítette Cascioli, az ötödiket és a hetediket „felesben” Scott Clarkkal, aki viszont a hatodikat rajzolta egyedül. A két grafikus stílusa közötti jelentős különbség (Casciolinak a hiperrealista festett képeihez reménytelen próbálkozás volt igazodnia Clarknak) kibillenti az egyensúlyából a kötetet.

Nagyon nehéz megérteni a kiadó indokait ezekre a beavatkozásokra – elvégre azt gondolhatná az ember, hogy nem űz a tatár, egy minisorozatot bármikor be lehet fejezni. Ám a DC-nél megaesemény megaeseményt követett az elmúlt pár évben (Countdown, Final Crisis, Blackest Night, Brightest Day, stb.), és egyes, a Cry for Justice-be tervezett történéseknek a hatásai a következő sorozatokban jelentkeztek. Mivel azt mindenképpen el akarták kerülni, hogy például a Green Arrow sorozatból értesüljenek az olvasók arról, ami a még meg sem jelent Cry for Justice-ban történt (és ezzel esetleg rontsák az eladásait), mégiscsak megsürgették a befejező részek elkészültét.

Mindezek ugyan valamelyest mentségként szolgálnak a végeredmény szempontjából, ám ezek nélkül is van bőven mit mondani a kötetről.

Szuperhősös képregényt írni komoly kihívás, és ez különösen igaz, ha egész csapatnyi szuperhőssel operál a szerző. A szuperhősöket leginkább a „képességeik” teszik azzá, akik, azok határozzák meg őket. Az írónak folyamatosan gondolnia kell olyan „apróságokra”, hogy hőse tud-e repülni, mekkora pofonokat tud adni, átlát-e a falon, milyen mélységben tud olvasni a gondolatokban, és így tovább. Tisztában kell lennie a múltjával és a kapcsolatrendszerével, az általánosan elfogadott személyiségjegyeivel. Megsokszorozódik a gond, ha többszereplős a történet, sőt, nem csak a személyeket kell jól ismerni, hanem az adott „univerzum” fogalmait is. Igencsak fel kell kötnie a gatyáját annak a szerzőnek, akit nem kapnak hibázáson (vagy önkényes „feledésen”) a rajongók.

Nem kivétel ez alól a JLCFJ sem. Több helyzetben is csóválja az ember a fejét: miért nem jutott eszébe X vagy Y szereplőnek, hogy ezt vagy azt csinálja, hiszen tudjuk róla jól, hogy képes lenne rá? És egyáltalán, ha már ott van harmincnyolc szereplő, és egy olyan képességre lenne szükség, amelyik éppenség egyiküknek sincs meg, hát miért nem szólnak annak a harminckilencediknek, akinek viszont épp ez a specialitása? Nehéz ügy, mondom, nem irigylem a DC vagy Marvel szuperhősökkel foglalkozó írókat.

De mindez még bocsánatos lenne, hiszen nem csak a keményvonalas rajongókra számíthat a kiadó. Egy ütős, pörgős, izgalmas és fontos üzeneteket hordozó, emlékezetes történet mindent megbocsáttat. Sajnos, ez nem az.

Történetet sokféleképpen lehet írni – de egy történetet nem lehet sokféleképpen írni, mert szétesik. Azt hiszem, ez a legtalálóbb megfogalmazása annak, hogy miért nem jó ez a minisorozat annak ellenére, hogy tartalmazza mindazokat az elemeket, amelyek miatt a szuperhős-sztorik kedvelői kedvelni szokták a szuperhős-sztorikat. Látványos ütközetek, kemény fickók, csinos csajok, súlyos döntések, szokatlan – sőt, sokkoló – fordulatok, minden komponenst belemixeltek a JLCFJ-be, mégsem jött ki belőle finom koktél.

Miről szólhat egy történet? Például a cselekményről, a karakterekről vagy egy témáról, esetleg üzenetről. Zseniális az a történet, amely mindezekben jól teljesít – az „egy kicsit ebből, egy kicsit abból” viszont inkább nevezhető frusztráló kudarcnak.

A JLCFJ cselekménye egy hétrészes sorozathoz képest minimális. Az Igazság Ligájának néhány tagja, élén Zöld Lámpással és Zöld Íjásszal úgy érzi, hogy a Liga nem tölti be igazán a szerepét, és a jövőben nem érheti be azzal, hogy reagál az eseményekre: proaktívnak kell lennie, és valódi büntetést kell kiszabnia azokra, akik súlyos bűnöket követnek el, önkényesen gyilkolnak, gyógyíthatatlan fájdalmat okoznak másoknak. Ám hiába ismerjük meg egyenként-párosával azokat, akik Hal és Ollie új csapatában helyet kaphatnának, az valójában sosem alakul meg, sőt, a meghirdetett cél is pillanatok alatt szertefoszlik, hiszen mindvégig csak rohannak az események után – ennyit a proaktivitásról. Az ugyan tény, hogy a szuperhősök jóval keményebbek (helyenként durvábbak, sőt, kegyetlenebbek) a megszokottnál, de ez is csak halvány tükre annak, amit elszenvednek a szupergonoszoktól.

Bármennyire is sok minden történik a mintegy 200 oldalon, összefoglalható egy mondatban: egy Prométheusz nevű szupergonosz ördögi tervével egymaga térdre kényszeríti a teljes szuperhős-közösséget, ám a végén mégis ő húzza a rövidebbet. Hiába tűnik igazságtalannak ez a zanzásítás: a Robinson által rengeteg szálra kifuttatott és részletezett cselekmény lényege nem több ennél. Persze ez mit sem von le a narráció tagadhatatlan érdemeiből, a hatásos pózokból és a biztos kézzel ábrázolt szócsaták és tényleges bunyók látványosságából. De ez már nagyrészt a rajzolónak és a színes technikának köszönhető.

Robinson a sztorival kapcsolatos interjúiban előszeretettel hangsúlyozza, hogy mennyit dolgozott a karakterekkel. Sajnos, nem eleget, pontosabban – a kevesebb több lett volna. Elsősorban a létszámra gondolok, egyszerűen képtelenség ennyi pozitív figurát kézben tartani és nagyjából egyenlő szerepet, vagy legalábbis néhány fontos momentumot adni nekik. Bőven vannak olyanok, akiknek a felbukkanása dramaturgiailag teljesen értelmezhetetlen, és amikor Robinson büszkén emeli ki például Batwoman szerepét, egyszerűen nem értem, miért akarja így becsapni önmagát. Kathy az ötödik részben látható hat teljes képen és egy máshol nem szereplő másodhegedűssel történt leszámolásáról beszél videofonon. Feltűnése teljesen indokolatlan és váratlan (hacsak nem azt akarta magyarázni vele az író, hogy a negyedik részben miért bukkant fel egyetlen egy képen).

Néhány kivétellel a jellemábrázolást Robinson teljes mértékben az olvasó már meglévő ismereteire alapozza. Például az egyik főszereplőnek szánt Zöld Lámpásról az ég világon semmit nem tudunk meg, amihez ne kellene ismerni régóta a figurát. Korlátlan erőt kölcsönző gyűrűjét alig használja, szinte csak parancsolgatásban merül ki a szerepe. Valamivel jobb a helyzet Zöld Íjász esetében, noha nála is az ismert vonásokra játszik rá Robinson, míg a harmadik kiemeltnek tekinthető figurával, Atommal nem sokat tud kezdeni. Az egyetlen, akinek szubsztanciát képes adni, Congorilla – ám ő idővel túlságosan is háttérbe szorul. Ahogy a többi olyan szereplő is, akinek egy-egy oldalon kiemelt foglalkoztatása azt sugallta korábban, hogy jelen lesz a kulcsjelenetekben. Különösen zavaró és kifejezetten ügyetlen megoldásnak tartom a Roy lányának, Liannak a tragikus haláláról szóló jelenetet. Megint csak teljes mértékben a más történetekből ismert tényekre támaszkodik a szerző, s így aki csak ezt olvassa, semmit sem érez át Zöld Íjász fájdalmából. (Tovább rontja a helyzetet, hogy ezt a jelenetet Clark rajzolta, harmatgyengén.)

A hősökkel ellentétes mozgást láthatni a főgonosz, Prométheusz esetében, és ez indokolt is. Bár azon lehet vitatkozni, hogy jól időzítve hozta-e be a képbe, és hogy a történet hosszához képest arányos-e az a tér, amit neki szán Robinson, a sztori második fele egyértelműen róla szól, és ez így is van rendjén. Kicsit sután, kicsit nehezen hihetően ugyan, de csak sikerül alátámasztania valamelyest, hogy mitől ennyire veszedelmes ez az ellen-Batman.

Téma és üzenet tekintetében sem áll erős lábakon a JLCFJ. Mint már fentebb rámutattam, a tervezett proaktívabb, a gonoszságnak „elébe menő” szerepvállalás kérdése csak az elején merül fel, az események elsodorják ennek a lehetőségét. Ennyiért nyilvánvalóan kár volt felvetni. Az „igazság” szó hangsúlyozása, mondhatni sulykolása és az értelmezést illető véleménykülönbségek fontos kérdéseket feszegetnek, de ebben az ég világon semmi új nincs – némi túlzással minden második szuperhősös történet (és gyakorlatilag minden olyan, ahol legalább ketten találkoznak) érinti ezt a problémát. Viszonylag újdonság a keményebb fellépés, amit megint csak az erős grafikai megoldások tesznek igazán plasztikussá – de ebben nem annyira igazságért kiáltást, mint segélykiáltást érzékelek: a szerzőn keresztül maga a szuperhősös műfaj kiált segítségért, hogy mondja már meg valaki, meddig mehet el, és aztán merre tovább.

Paradox módon éppen ez az az üzenet, ami megmenti a JLCFJ-t az eljelentéktelenedéstől. Sokkolni és felkavarni szándékozott, de helyette egy nagy kérdőjelbe futott bele: ha a szuperhősös műfaj megszabadul a hagyományaiból fakadó öncenzúrától, nem veszít-e többet a réven, mint amennyit nyert a vámon? Nem valami jó képregény ez a JLCFJ, de lehet, hogy valamikor – ha mérföldkőként nem is – de köztes állomásként emlékszünk majd rá. De az is lehet, hogy zsákutcaként.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.