Kubai Persepolis
2010. augusztus 28. írta: Bayer Antal

Kubai Persepolis

Olcsó poén, és biztos sokan le fogják még lőni, de legyen ez az elsőség kiváltsága. A DC Comics Vertigo márkája alatt jelenik meg szeptember elején Inverna Lockpez és Dean Haspiel új kötete, a Cuba my revolution, és bár minden egybeesés nyilván csak a véletlen műve lehet, nehéz elvonatkoztatni Marjane Satrapi világhírű képregényének és rajzfilmjének a sikerétől.

Bár Satrapival ellentétben Lockpez nem azonos főszereplőjével, nincs okunk kételkedni, hogy a történetet egyes szám első személyben elmesélő Sonya kevés ponton különbözik szerzőjétől. Inverna is, Sonya is orvosi egyetemet és művészeti főiskolát végzett Havannában – ezen a ponton túl azonban már a képregényhez kell fordulnunk, ha többet akarunk megtudni a művésznő fiatalkoráról, ugyanis saját honlapján erről nem derül ki semmi.

Sonya (Inverna) kezdetben lelkes tisztelője Fidel Castrónak és a forradalomnak. Önként jelentkezik katonai kiképzésre, és ugyancsak önként indul bevetésre orvosként a Disznó-öböl incidens idején. Forradalmár meggyőződését még az is alig ingatja meg, hogy félreértésből azzal gyanúsítják, hogy kapcsolatba került a CIA-vel, és árulóként rettenetes kínzásoknak vetik alá. Miután tisztázódott a helyzete és visszajut a családjához, képtelen beszélni a történtekről.

A történelmi események ismeretében – és abból a tényből kikövetkeztetve, hogy a szerzőnő az 1960-as évek vége óta Amerikában él – nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a történet a kiábrándulás folyamatáról szól. „A forradalom felfalja a saját gyermekeit” – nem véletlenül idézik Dantont ebben a műben sem. Ahogy a kis Marjane Satrapi is alig várta az iráni forradalmat és a sah elűzését, Sonya családjának a nagyobb része is örült Batista csúfos menekülésének, ám a további események csalódások és szenvedések egész sorát hozták magukkal.

A nyilvánvaló összehasonlításon túl azért feltétlenül érdemes kiemelni a mű erényeit. Noha a történet lineáris és legfeljebb részleteiben tartogat meglepetéseket, őszinte egyszerűségével azonnal megnyeri az olvasót. A rajz is remek, de ezen nem is csodálkozunk, elvégre Haspiel bőven bizonyított már, legfőképp Harvey Pekar alkotótársaként. A színezéshez egyszerű, de hatásos megoldást választott José Villarrubia: a szürke-piros kombináció elkerüli a túl evidens konnotációkat.

Nem tudok azonban szabadulni a gondolattól, hogy a Persepolis sikere nélkül ez a képregény nem biztos, hogy valaha is megvalósul. Elvégre Lockpeznek jó negyven év állt volna a rendelkezésére, hogy valamilyen formában közreadja visszaemlékezését – ám nagyon úgy tűnik, hogy az ötlet csak akkor merült fel, amikor közös galériát nyitott Barbara Haspiellel, Dean édesanyjával (a képen balról Barbara, Dean, Inverna és egy barátnőjük látható). Akárhogy is volt, a mű érdemeiből semmit sem von le: jó képregény.

Ha már összehasonlítás, témájánál fogva ide kívánkozik a pár évvel ezelőtt nálunk is bemutatott El Tropico (The Lost City), Andy Garcia filmje. Bár Garcia maga is kubai menekült, de még csak 5 éves volt, amikor családja elhagyta a szigetországot, így az ő emlékei inkább közvetettek, és ez meg is látszik a filmen – mint ahogy a két médium közti jelentős különbségek is. A hollywoodi produkcióban természetesen dominál a látvány és az ismert színészeknek (Garcián kívül többek között Dustin Hoffman és Bill Murray) nyilván teret kellett hagyni a kibontakozáshoz. Ám ennél súlyosabb és jogosabb vád a film ellen, hogy erősen átjárja a nosztalgia a korábbi élet iránt annak ellenére, hogy hősének bőven meggyűlik a gondja mind Batista rezsimével, mind a Kubát pénzmosodának használó amerikai szervezett bűnözéssel. Lockpeznél nincs szó „régi szép időkről”, Sonya reményvesztetten hagyja el az országot.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.