Nekünk szól - Bob Dylan
2007. december 29. írta: Bayer Antal

Nekünk szól - Bob Dylan

Tegnap és tegnapelőtt este adta le a magyar tévé Martin Scorsese 2005-ben készült Bob Dylan-portréfilmjét, a No direction home-ot. Kezdés este 11 után, vége éjjel 1 körül.

Szintén tegnap történt, hogy valamilyen apropóból beszélgettem 14 éves lányommal a rockzene múltjáról, és szóba került Bob Dylan. Már hallott róla, mondta, bár hogy miket énekelt, azt nem tudja. Elmondtam neki, hogy ha nincs Dylan, nincs Beatles, nincs Rolling Stones, egyáltalán, nincsenek azok a hihetetlenül népszerű énekesek és bandák a hatvanas évek derekán, akkor talán az egész zeneipar története is másképp alakul.

A portréfilmnek csak a második részét tudtam végignézni, de azt nagyon élveztem. Végre láthattam is a sokszor emlegetett sztorikat a Newport-i fesztiválon történt botrányról, amikor elektromos gitárkísérettel lépett fel Dylan, Al Kooperről, aki csak úgy belógott a Like a Rolling Stone felvételére azt lódítván, hogy tud játszani az orgonán, a találkozásról John Lennonnal és Allen Ginsberggel, a Dylant kvázi megváltóként, generációja hangjaként ünneplő tömeg csalódottságáról, miután hősük nem volt hajlandó felvállalni az általuk ráruházott szerepet. Nem tudtam - vagy elfelejtettem - hogy Dylan Joan Baezzel együtt énekelt azon a tüntetésen is, amelyen Martin Luther King elmondta híres "I have a dream" beszédét. Bár így volt kerek a történet, sajnáltam, hogy 1966-nál megszakad a mesélés.

Gyakran eszembe jut, hogy Lennon, McCartney, Jagger, Richards és társaik húsz éves korukban mi mindent produkáltak. Persze, ma is fiatalon tűnnek fel az új előadók, és nem állítom, hogy nekik könnyebb dolguk lenne kitűnni a hatalmas konkurenciaharcban, de Bob Dylan már tinédzser korában kívülről tudta az "összes" amerikai népdalt, Elvis Presley azzal büszkélkedett, hogy ismeri az összes country-számot, amit valaha is írtak, és Brian Jones, a Rolling Stones egyik alapítója (és névadója) komoly szaktekintélynek számított a blues terén.

Bár Bob Dylan, a Rolling Stones, a Who, a Led Zeppelin és a hatvanas éveknek még sok más legendás előadója ma is aktív (jelennek meg lemezeik, koncerteznek időnként), fura dolog ez. Fura, mert nem hittük volna (és ők sem), hogy lesznek, akik hatvan fölött is nyomják a rock and rollt. Fura, mert bár sose gondoltunk bele annak idején, valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy az idősebb emberek csak komolyzenét és Frank Sinatrát hallgatnak (aki kifejezetten cikinek számított a hatvanas években).

És fura az is, hogy azt gondoltuk, ezek a mi nagy kedvenceik, bálványaink örök időkre beírták magukat a zenetörténelembe, és ha jönnek is új sztárok és divatok, őket mindig ugyanúgy fogják imádni, értékelni.

Miért gondoltunk ilyeneket, fel nem foghatom. Bob Dylan nekünk, ötven fölöttieknek szól, főműsoridőn kívül. Nekünk jó.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.