Királyok és keresztek, gondolatok egy új magyar képregényről
2017. december 18. írta: Bayer Antal

Királyok és keresztek, gondolatok egy új magyar képregényről

Számos okunk van örülni a Királyok és keresztek címre hallgató új magyar képregénynek (remélhetőleg egy képregénysorozat első részének). A gyűjtők egy nagyon szépen kivitelezett, nagy méretű és jó vastag kötettel gazdagíthatták polcukat, a klasszikus stílus kedvelői lelkendezhetnek, hogy végre valaki rászánta az időt, hogy realista módon rajzoljon végig közel száz oldalt, a történelmi témák szerelmeseinek lett mit tenniük Fazekas Attila és Bán Mór Hunyadija mellé, és minden olyan magyar alkotó, aki arról álmodik, hogy egyszer majd neki is lesz hasonlóan szép albuma, igazolva láthatja, hogy nem teljesen lehetetlen küldetés legalább némi állami támogatásra szert tenni egy képregény kiadásához.

Örülhetünk azért is, mert a képregény mögött álló csapat érett és profi módon állt hozzá az elkészítés, a marketing és a kiadás valamennyi fázisához. Látszik, hogy Mészáros János író igen sok történelmi forrásművet olvasott, hogy Németh Levente rajzoló rengeteg referenciát használt a szereplők és a környezet (díszletek, ruházatok, fegyverek) ábrázolásához. Intenzíven, okosan használták fel a közösségi médiát, udvariasan és rendszeresen kommunikáltak a reménybeli olvasóközönséggel. Elvitték a képregényt Amerikába és Bécsbe, és mindig csak azt látták, láttatták, hogy a magyarnál jóval fejlettebb piacok előszobájában kedvesen és nyitottan, elismerősen fogadták őket. Nem csináltak nagy ügyet abból sem, hogy a közösségi finanszírozásért indított kampányuk elmaradt a kitűzött céltól, nem dőltek kardjukba, nem fagyott le a mosoly az arcukról.

És még a recenziós példányt is házhoz hozták.

kiralyokkeresztek1.jpg

A történelem iránt különösen érdeklődő képregénykritikusként az „élvezeti értéken” kívül főleg a történelmi vetület érdekelt, írásom erről az oldalról indít.

Még az év elején a Képregény Kedvelők Klubjának egyik összejövetelén a téma a történelmi képregény volt. A rendezvény előtt a kapcsolódó csoportban felvetettünk néhány kérdést, amelynek összegzéseként öt típust azonosítottam be:

a) Történelmi ismeretterjesztő képregény – tényszerű, valós karakterekről és eseményekről szól, az ábrázolásmód hiteles, minimum 25-30 évvel a múltbeli események után készülhet.

b) Történelmi témájú képregény – valós történelmi személyek és események köré felépített történet, amely az ismert tényeknek nem mond ellen, de az okuknak, hátterüknek kereshet magyarázatot, szereplőinek a szemszögéből vizsgálódhat.

c) Történelmi fikció – a múltban játszódó, korhű történet, amelyhez valós történelmi személyek és események legfeljebb a hátteret biztosítják.

d) Kosztümös képregény – a múltban játszódó történet, amelyben a történelem többnyire csak ürügy, nemigen törekszik korhűségre, hitelességre. Általában valójában egy másik zsánerbe sorolható be (krimi, horror, erotika).

e) Történelemértelmező képregény – a történelmi tényeket céltudatosan csoportosító, propaganda jellegű képregény.

A Királyok és keresztek első blikkre a b) típusba tartozik, hiszen a főbb szereplők valóban léteztek, és a bemutatott főbb események is megtörténtek.

Csakhogy véletlenül úgy alakult, hogy pont ezzel a képregénnyel egy időben olvastam Romsics Ignácnak a nemrég megjelent Magyarország történetét. Természetesen különös figyelmet szenteltem a képregényben megjelenített korszaknak, és kicsit elkalandoztam egyéb forrásművek között is.

Ez alapján némileg elbizonytalanodtam a besorolást illetően. Régmúlt történésekről lévén szó, a megbízható források enyhén szólva ritkák és hiányosak, kizárólag ezek alapján nem is lehetne élvezetes sztorit írni. Ám a főszereplőnek megtett Imre hercegről olyan keveset tud az utókor, hogy ennek a történelmi személynek a figuráját a képregény szinte a fejétől a talpáig „kitalálta”. Olyannyira részletesen kidolgozta az egyéniségét, hogy tulajdonképpen fiktív karakter lett belőle.

Kissé problémás ebben a tekintetben ellenlábasa, Henrik herceg, a leendő III. Henrik német-római császár is. Hiteles források szerint Henrik 1017-ben született, vagyis történetünk idején mindössze 13 éves volt – nehezemre esik elhinni, hogy apukája, II. Konrád császár valóban magára hagyta csapatai vezéreként, és szabad kezet adott neki a béke megkötésére. Tény, hogy ezt nem a képregény írója találta ki, hanem létező forrásból vette, ám ezt más források nem támasztják alá. Tehát a képregény Henrikje (akinek már hercig kis szakálla is van) sem teljesen az „igazi” Henrik.

Azt egy percig sem vitatom, hogy dramaturgiailag igazolható döntés a két herceget korban közelebb hozni egymáshoz. Sőt kifejezetten jó ötlet volt az idősebb királyok helyett reménybeli örököseikre koncentrálni. Viszont a történelmi tényeknek ilyen fokú szabad értelmezése elmozdítja a képregény besorolását a „történelmi fikció” irányába. Véleményemet még inkább alátámasztja, hogy a képregény központi eleméről, a győri csatáról nem létezik hiteles, részletes beszámoló: egyáltalán nem biztos, hogy Imre akár ebben az ütközetben, akár máskor a magyar hadak élén állt.

A képregény minőségét illetően a hitelesség kérdése természetesen nem lényeges. Csak azért tartottam fontosnak felvetni, mert az átlagember sokszor veszi készpénznek, amit híres műalkotások állítanak (gondoljunk itt Dugovics Títuszra, akiről a mai napig „mindenki” úgy tudja, hogy ő rántott magával egy törököt Nándorfehérváron, vagy Vörösmarty Búvár Kundjára, akinek, ha létezett is valójában, nem Kund, hanem Zotmund volt a neve).

Persze talán örülnénk is egy kicsit, ha egy történelemórán felelő diák egy képregényt hozna fel állításai bizonyítékának...

Egy kicsit azon is elgondolkodtam, hogy nem megy-e át ez a történet az e) kategória, vagyis a történelemértelmezés felé. A tények céltudatos csoportosítása szerintem megvan, de propagandának nevezni erős túlzás lenne. Azért jutottam el egyáltalán ehhez a gondolathoz, mert úgy érzem, valami hiányzik a képregényből. Nevezetesen a „keresztek”. Ahhoz képest, hogy be van emelve a címbe a kereszténység, valójában nagyon kevés szó esik a fontosságáról. Sőt a kereszt, vagyis az egyház képviselői enyhén szólva is „alul vannak reprezentálva” a történetben.

Az a benyomás alakult ki bennem, hogy a történet természetesnek, magától értetődőnek tekinti a kereszténység felsőbbrendűségét a pogánysággal szemben. Amivel egyébként egy percig sincs vitám, én is úgy gondolom, hogy Szent István tökéletesen ismerte fel a helyzetet, amikor tűzzel-vassal áttérítette népeit a keresztény hitre, és hogy ez a döntés kulcsfontosságú volt abban, hogy a még félnomád törzsek elinduljanak a XI. század elején a „modernitást” jelentő feudális társadalmi berendezkedés felé, és ne tűnjenek el, ahogy jó pár más nép előttük. De dramaturgiailag is, a történelmi háttér megalapozásához is szükséges lett volna bemutatni a kereszténység előnyeit és a pogányság hátrányait. Nem szájba rágósan, hanem éppen csak érzékeltetve azt, hogy miért is bánik el annyira kérlelhetetlenül István a besenyő Tonuzobával, akihez pedig rokoni szálak is fűzték.

Térjünk át a kivitelezésre. Egy interjúban a rajzoló megelőlegezte, hogy biztos „megkapják” majd, hogy a 100 oldalt be lehetett volna sűríteni 40-re, de ő a látványt helyezte előtérbe, hiszen az adja meg a kötet ritmusát. Ez egy méltányolandó koncepció, és az oldalszám nem is mint abszolút érték merül fel feszegethető kérdésként, hanem úgy, hogy arányos-e a történések mennyiségéhez képest. Ezzel szerintem nincs is baj. Hogy minden egyes jelentre szükség van-e a történetben, az már más kérdés, de ezt ügyesen áthidalja az epizódszerű szerkezet. Felfoghatjuk úgy, hogy egyfajta korképet kapunk, tipikus szereplőkkel és helyzetekkel, amely a kirajzolódó német-magyar dinasztikus rivalizálás hátterét biztosítja.

A panelkiosztást illetően tetszik, hogy alapvetően hagyományos szerkezetet alkalmaz a rajzoló, és az ettől való eltéréseknek majdnem mindig dramaturgiai okuk van, nem csak azért használ különböző formájú és méretű képeket, egymásra csúsztatásokat, mert az olyan vagány dolog, ahogy azt számos mai képregényben látni. Nem egy helyen remekül van eltalálva a súlypontok kiemelése.

A csatajelenetek látványosan durvák. Tudatos döntésnek tűnik, hogy többnyire tablószerű ábrázolások, az események sűrűségét emelik ki, nem sokat törődve annak a valószerűségével, hogy lóháton lehet-e egyáltalán egymáshoz ennyire közel hatékonyan harcolni. A képregény megenged ilyen eszközöket.

A kivitelezés leggyengébb pontjának a szöveg beírását tartom. A míves benyomást keltő, mozgalmas rajzokhoz képest a betűtípus túl fegyelmezett, túl egyszerű, nem ad lehetőséget képregényes hangsúlyozásokra. Ráadásul nem ártott volna egy-két fokozattal nagyobb betűket használni, lett volna hely a szövegtömbökben. Jó lett volna továbbá nagyobb különbséget tenni a narrációs szövegek és a párbeszédek között, nem csak egy halvány színnel megoldani. Például lehetett volna dőlve szedni és bal oldalra zárni a narrációt, és meghagyni a normál típust és a középre zárást a dialógusoknak.

Kissé szétszórt gondolataim után talán azzal kéne lezárni, hogy ajánlom-e, kinek ajánlom ezt a képregényt. Mindenképpen ajánlom, főleg olyan olvasóknak, akik tudnak különbséget tenni történelemkönyv és történelmi hátterű fikció között, és akiknek kedvükre való egy kis kiruccanás a magyar piacot domináló amerikai zsánerekből. De tudom ajánlani azoknak is, akik eddig éppen „idegensége” miatt idegenkedtek a képregénytől, mint olyantól – íme egy magyar téma, magyar hősökkel, pozitív ábrázolással. Nincs többé mentség, tessék, tessék, lehet magyar képregénnyel kezdeni a rászokást.

Az alkotóknak meg további lelkes és jó munkát kívánok. Ha csak egy megszívlelendő tippet találnak a kritikámban, már nem írtam meg hiába.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.