Új Kockás jó Kockás
2017. december 17. írta: Bayer Antal

Új Kockás jó Kockás

A Kockás magazin 1981 és 1991 között úttörő szerepet játszott a magyar képregénykiadásban. Az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat néhány évvel korábban megállapodott a francia kommunista lapcsaládhoz tartozó Vaillant (majd Pif-Gadget) szerkesztőségével abban, hogy ingyenesen átvehet képregényeket a Pajtás és más ifjúsági lapok számára. Az ifjú olvasók hamar megkedvelték ezeket a sorozatokat, érthető hát, hogy a kiadó belevágott egy önálló képregénymagazinba. Nem tudom, hogy ez volt-e az első Magyarországon, de egészen biztosan ez érte meg a legtöbb számot, kereken 50-et.

Aztán jött a rendszerváltás, az ILV privatizálódott, az új tulajdonos hagyta meghalni a brandet – és valójában nem is nagyon volt más választása, hiszen az immáron kapitalista Magyarországra hülye lett volna az FKP ingyen adni képregényeket. Persze lehet, hogy a Semic és az Egmont amerikai dömpingje mellett amúgy sem bírta volna sokáig a Kockás, de ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Közben eltelt 26 év, és az emlékekben Kockás kultikussá nemesült, annak ellenére, hogy nem is olyan régen különösebb gond nélkül be lehetett szerezni a korábbi (annak idején igen magas példányszámban megjelent) számokat bolhapiacokon, képregénybörzéken, de még antikváriumokban is. A nyolcvanas évek fiatal olvasóinak egy része megmaradt a képregényeknél, és kicsit talán szomorúan, de tudomásul vette, hogy ezentúl más sorozatokat „kell” szeretnie. Sokak számára azonban az utolsó Kockás egyben az utolsó képregény volt, amit közelről látott.

A legenda lelkes ápolókra lelt. Időről időre felvetődött képregényes körökben, hogy milyen jó lenne, ha lenne megint Kockás, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Nem véletlen, hogy a sajnálatosan egyetlen számot megélt Zap magazin kiadásakor a Roham is a Kockást említette példaképként (noha tartalmilag egészen másképp pozícionálta magát).

De az újraélesztés mostanáig vágyálom maradt. Mivel ez nem csak elhatározás kérdés, sőt nem is kizárólag azon múlik, hogy valakinek van-e pénze a bátor kísérletezésre. 26 év után folytatni egy újságot számos nagyon fontos döntés meghozatalát igényli. Elvégre a Kockás annak idején többnyire nagyon gyorsan követte az eredeti francia megjelenéseket, volt, hogy alig pár hónap telt el a magyar fordítás elkészítéséig. Márpedig a régi Kockás képregényeinek nagy többsége azóta már nem létezik, az alkotók közül sokan elhunytak, megöregedtek vagy egészen mással foglalkoznak. Azokat a sorozatokat pedig, amelyek megmaradtak, már mások csinálják, másképp, esetleg máshol – hiszen maga a Pif is régen megszűnt (bár az utóbbi időben elkezdtek évente 2-3 nosztalgiaszámot kiadni belőle). Józanul belegondolva nyilván nem lehet úgy tenni, mintha megállt volna az idő, és 2017-ben csupa 1992-es képregénnyel megtölteni egy lapot…

Néhány vállalkozó szellem eljutott a tapogatózásig, amiben néha én is segítettem (francia kiadókkal nem mindig könnyű francia nyelvtudás nélkül zöldágra vergődni, ha pedig valaki még angolul sem tud levelezni, a küldetés lehetetlen). Ebből hamar kiderült, hogy a régi sorozatok újbóli összeterelése egyáltalán nem magától értetődő, hiszen – ellentétben az amerikai, például Marvel/DC szokással – Franciaországban az egyes karakterek, sorozatok kiadási jogai általában a szerzők (vagy örököseik) birtokában vannak. Márpedig őket még felkutatni sem mindig egyszerű. Ha mégis sikerül, akkor jöhet a tárgyalás, és ahány jogtulajdonos, annyi eset. Van, akivel könnyű szót érteni, van, akinek nagyon kemények az anyagi feltételei, és van, aki valamilyen múltbeli sérelem miatt hallani sem akar arról, hogy a megörökölt jogokat bárkinek is értékesítse.

Most nyáron megmozdultak a dolgok. Előbb a Hahota indult újra (egyelőre francia képregények nélkül), majd kiderült, hogy az új kiadó, Gyöngy Kálmán, szeretne mellé egy képregényújságot is. Ez végül az újrahasznosított nevű Hahota Pörgető lett, telis tele nálunk eddig ismeretlen francia képregényekkel. És ezzel párhuzamosan Kálmán fia, Gyöngy Balázs bejelentette, hogy újraindul a Kockás is.

Pillanatok alatt kiderült, hogy a Kockásra „mindenki” emlékszik, és „mindenki” nagyon szeretné visszautazni a fiatalkorába. A gyorsan létrehozott Facebook-csoportba a „szokásos gyanúsítottakon” kívül, akik valamennyi képregényes csoportba becsatlakoznak, tömegesével jelentkeztek olyanok, aki (lásd fent) 1991 óta semmilyen képregényt nem vettek a kezükbe. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy ekkora várakozás ritkán előzi meg egy képregény megjelenését Magyarországon.

kockas51.jpg

Ezután viszonylag hamar kiderült, hogy a „régieket” Herkules biztosan fogja képviselni az új Kockásban, ám a többi sorozatról (és főleg arról, hogy mi nem lesz a lapban) a kiadó marketing okokból nem sokat árult el. A csepegtetett információknak köszönhetően végül a Hungarocomixos „premier előtti bemutatóra” azt már tudni lehetett, hogy két nálunk eddig kiadatlan sorozat, a holland Agent 327 és a francia Freddy Lombard kalandjaira biztosan számíthatunk. Az Agent 327 főszereplői felkerültek a különleges, gyűjtői változat borítójára is.

Aztán eljött végre a nagy nap, és a Hungarocomixon a Kockásé volt az egyik legnépszerűbb stand. Mivel ekkor még egy hét hátravolt a hivatalos megjelenésig (mármint újságos forgalmazásban), a Kockás FB-csoportjának a rendezvényt kihagyni kénytelen tagjai szinte könyörögtek, hogy azok a szerencsések, akik már kezükbe vehették a kiadványt, inkább ne is mondjanak róla semmit, hadd majd fedezzék fel saját maguk. Ugyanakkor voltak olyanok is, akik belenéztek a Hungarocomixon az új Kockásba, csalódottan megállapították, hogy nincsenek benne a régi kedvencek, és már mentek is tovább.

De persze ha már egyszer kikerült pár száz példány az olvasókhoz, a teljes hírzárlat betarthatatlan, és az első vélemények, benyomások csak megfogalmazódtak. És (gondolom, a kiadó nagy megkönnyebbülésére) ezek többnyire nagyon is pozitívak voltak.

Csatlakozom azokhoz, akik dicsérik az új Kockást. Ellentétben a régivel, amiből annak idején mindössze egy számot vettem meg kíváncsiságból (hiszen a Pif-Gadgetből ismertem jól az eredeti sztorikat), ezt szándékomban áll rendszeresen vásárolni, és felfedezni a vadonatúj történeteket.

Kezdjük az ismertetést a technikai és egyéb paraméterekkel. A kiadó többször is elmondta, hogy igyekezett a régi Kockáshoz hasonló kivitelezést találni. Az új Kockásnak ugyanaz a mérete, mint a réginek, a régi folyam utolsó számaihoz hasonlóan irkatűzött. A papír vastagsága, minősége is hasonló (ami szerintem speciel helyes döntés). A színek pedig gyönyörűek, ami nem meglepő, elvégre immár nem nyomatok kontaktálásával és többé-kevésbé sikeres színre bontásával dolgozhattak, hanem a kiadótól kapott digitális fájlokkal. Gondolom, a szétcsúszott kontúrokat és színfoltokat senki sem hiányolja nosztalgiából…

Az egy centi híján A4-es méretű, 64 oldalas kiadvány „faltól falig” képregény, az ára pedig 1490 forint. Nem olcsó, de reális. A „régi” Kockás is többe került volna, ha annak idején fizetni kellett volna a jogdíjért…

A füzet kinézetére általában sem lehet panasz. Nagy szerencse, hogy a kiadó rátalált egy tapasztalt tördelőszerkesztőre, aki – maga is képregényrajzoló lévén – remekül oldotta meg a képregények beírását is. (Csendesen jegyzem meg, hogy jó lenne, ha a Hahota Pörgető is követné a példáját, ott ugyanis vannak gondok mind a betűtípus kiválasztásával, mind a buborékok kitöltésével). A fordítások is javarészt korrektek, bár ehhez lesz pár megjegyzésem az egyes képregényeknél.

Nagyon tetszik, hogy van képes tartalomjegyzék az elején és ugyancsak képes beharangozója a következő számnak a végén. Remélem, a folytatásos képregényekhez meg majd lesz mindig rövid összefoglaló is, mindenesetre hely lesz rá. Az egész füzet nagyon úgy néz ki, mint egy klasszikus francia-belga képregényújság.

A tartalmat illetően elsősorban azt kell leszögezni, hogy sikerült csupa nagyon profin megcsinált képregényt megszerezniük a szerkesztőknek. Rögtön ezután pedig érdemes elmerengeni, hogy milyen (életkorban, ízlésben) közönséget céloz meg az új Kockás. Ezt illetően van egy olyan érzésem, hogy még nincs teljesen eldöntve, vagy ha pozitívabban akarom megfogalmazni, a szerkesztőség nyitva hagyja a lehetőséget, hogy egyik vagy másik irányt tegye hangsúlyosabbá.

Egy antológia/válogatás jellegű kiadványnál mindig fontos és sokat mondó, hogy mivel kezdődik, melyik művet ítéli a szerkesztő a legerősebbnek vagy a kiadványra leginkább jellemzőnek. Bár adta volna magát, hogy a címlapot a jogfolytonosság okán magának követelő Herkules szerepeljen az első történetben is, a szerkesztő választása inkább az Agent 327-re esett. Nem akarok túl sokat beleolvasni ebbe a döntésbe, de ez a neves holland képregény nem éppen gyerekeknek való. Nem is képregényújságban futott eredetileg ez az epizód, hanem az Algemeen Dagblad nevű rotterdami napilapban. Van benne egy dózis egészséges erotika, egy dózis enyhe homofóbia (ami persze csak annak esik le, aki tudja, hogy kicsoda az egy évvel a történet megjelenése után meggyilkolt Theo Van Gogh filmrendező), egy dózis kegyetlen bánásmód állatokkal (amit szerencsére nem mutat a rajz, csak sejteni lehet). És sajnos ebben van a legkínosabb elírás (Paul Gauguin francia festő neve rendszeresen „Gaugen”-ként szerepel). Miután rámutattam erre a pár kínos pontra, szeretném azonnal leszögezni, hogy mindezekkel együtt egy nagyon szórakoztató képregény, de mivel a humora meglehetősen előzmény nélküli nálunk, nem könnyű eldönteni, hogy a poénokat mennyire szánja a szerző direktnek vagy ironikusnak. Gondolom, a folytatásból kiderül, mint ahogy az is, hogy a veterán Martin Lodewijk nem véletlenül számít a legnépszerűbb holland képregényalkotók egyikének. Az Agent 327 1966-ban indult, ma is fut, ez az epizód (Van Gogh füle) 2003-ból datálódik.

Folytatást említettem az imént, és nos igen, ez az egyik jelentős újítás a régi Kockáshoz képest, amelyre ez egyáltalán nem volt jellemző, még ha az egyes karakterek egymást követő történetei között volt is hol lazább, hol szorosabb összefüggés. Az új Kockás bátran felvállalja, hogy a sztorik közül három is arra készteti az olvasót, hogy feltétlenül vegye meg a következő számot, ha meg akarja ismerni a folytatást. Én ennek örülök, mindig nagyon szerettem a folytatásos képregényeket. Kérdés, hogy ma, amikor a nagy popkultúra-fogyasztók tucatjával tolják végig a tévésorozatok epizódjait, maradt-e még elegendő türelem a képregényolvasókban.

A következő képregény nem teljesen ismeretlen a magyar olvasók számára. A Kozmikus Őrjárat (Cosmic Patrouille) című francia képregényből húsz évvel ezelőtt megjelent pár epizód Cosmic Supergroup címen a Kreténben, illetve Cosmic Team címen a Tiszta Diliben. Az alapötlet: ismert Marvel és DC szuperhősök balfék alteregóinak az idióta kalandjai. A két rövid történetben (egyszer két, egyszer egy oldal) felismerhetjük Pókember, Batman, Superman, Doktor Strange és a Fantasztikus Négyes tagjainak a béna másik énjét. Ezeket már nem az eredeti alkotók készítették, hanem a 2008-ban Marcinet által a Bamboo kiadó számára újraindított szériából származnak. A rajz jó, a poénok (szó szerint) ütősek. Biztos van, akiket irritál az ilyesmi, szerintem ennyi hülyülés belefér egy 64 oldalas füzetbe.

Következik az első szám egyetlen „realista” rajzú története a Thomas Silane sorozatból, amely szintén folytatásos. Silane egy francia rendőrségi ügyekkel foglalkozó újságíró, akinek a szülei fiatalkorában rejtélyes módon eltűntek, őt és Claire nevű húgát ez az élmény azóta is nyomasztja. Egy ügy kapcsán egy különleges fényképezőgép kerül Silane birtokába: a készülék nem csak a bűntény helyszínét fotózza le, hanem valamilyen módon „előhívja” az elkövetés pillanatát. Thomas agyán azonnal átvillan, hogy ennek a segítségével fel tudná deríteni a múltat. Az első rész alapján egy profin vezetett, fordulatos, izgalmas történetre számíthatunk, Yves Lécossois rajzai jól áttekinthetők, a történetmesélés könnyen követhető. Ez is egy Bamboo-kiadvány.

Végül Herkulesnek is egész jó hely jutott, hiszen pont az újság közepén lelhető fel egy hatoldalas történet, amelyet a régi Kockásból (például a 40. számból) ismert rajzoló, Yannick jegyez, a Hahota Pörgetőben a Rezső és Fülöpöt készítő Erroc segítségével. A megszokott, harsány, rajzfilmszerű poénok, régi rajongói nem fognak csalódni benne. Itt fontos megjegyezni, hogy ezt a sorozatot azért tudta könnyen megszerezni az új Kockás, mert a kiadási jogot átvette a Bamboo kiadó.

Ismét egy vadiúj képregény következik, az Állati Dokik. A Bamboo kiadó fő erőssége a „tematikus” egyoldalasakból álló sorozatok. Van, amelyikben mindig focisták a szereplők, van, amelyekben mindig a bicikli áll a középpontban, van, amelyik lánytestvérek hétköznapjairól szól. A „Les Vétos” pedig az állatorvosokról. Mindezek a sorozatok igen ötletesen járják körbe a témájukat, és ez sem kivétel. Az első számban három ilyen egyoldalas került. A poénok nem túl meglepőek, de ügyesen vannak felvezetve.

A Nyomingerek (Les Scientiflics) a 2000-es évek egyik népszerű tévés műfajának, a CSI/NCIS jellegű rendőrségi orvosszakértős nyomozós sorozatoknak a paródiája. Négyoldalas sztori, megint csak profin megcsinálva, kicsit lefárasztó poénnal, vicces utalásokkal.

Ezzel le is záródik egy hosszabb blokk, amelynek a képregényei egytől egyig bármely korosztály számára fogyaszthatók. Ez tekinthető talán annak a biztonságos gerincnek, amelytől idővel lehet majd akár a fiatalabb, akár a felnőttebb olvasók felé nyitni.

A következő képregény, a Cosmik Roger a néhai Kretén egyik fő forrásából, a francia Fluide Glacialból származik. Elég sok epizódját ismerem, nekem ez meglehetősen a „blőd humor” kategóriába tartozik, de mivel népszerű a sorozat, biztos sokaknak bejön. Ez a rész nem annyira „felnőttes”, de lehetnek még olyanok is.

Herkules mellett a Vaillant/Pif-nosztalgiafaktort Gai-Luron hivatott biztosítani. Bár a nemrég elhunyt magyar származású rajzolónak, Marcel Gotlibnak inkább más munkáit ismerhetjük (például a Kreténből és a Papírmoziból), néhány rövid történet ebből a sorozatból is megjelent magyarul Lurkó címen (a Snoopyban és  Kurírban). Kulisszatitok: az új Kockás fontos munkatársának, Szalay Kristófnak kedvence ez a figura, mindenképpen be akarta mutatni a magyar olvasóknak. Bevezetőként egy klasszikus, valószínűleg 1967-ből származó kétoldalast választott. Gotlib annyira zseniális, hogy hiába telt el ötven év a történet első megjelenése óta, most is jól tudok rajta mulatni. De lehet, hogy elfogult vagyok – nem csak Kristófnak a kedvence a Tom Avery sosem mosolygó figurája, Droopy mintájára megalkotott emberszabású kutyus.

Az utolsóelőtti képregény egy igazi ínyenc falat, Yves Chaland (és Yann) kultikusnak számító figurájának, Freddy Lombard-nak az 1956-ban, a forradalmi Budapesten játszódó története. Viszonylag kevés a külföldön készült, magyar vonatkozású képregény, már csak ezért is egészen biztosan számíthat egy szélesebb érdeklődésre. Az eredetileg 1988-ban megjelent albumról így nyilatkozott annak idején Chaland: Az alapötletről egy interjúban így nyilatkozott Chaland: „Abból indultunk ki, hogy az ötvenes évek képregényei, a Spirou, a Tintin és a többiek semmilyen utalást nem tettek a budapesti drámára, a felkelés eltiprására az orosz tankok segítségével. Pedig Magyarország szinte itt van a szomszédban, mintegy 400 kilométerre, és az elvileg a saját korukban játszódó képregények még csak meg sem említették. Tökéletes téma. Végignéztem az ötvenes évekbeli képregényeket, és úgy éreztem, hogy egy ilyen albumnak kellett volna készülnie akkoriban”. (Megjegyzés: A 400 kilométert nem tudom, honnan számolta Chaland…)

A Budapesti vakáció megint egy olyan képregény, amelynek nemigen van előképe nálunk. Főszereplői, Freddy és Sweep tipikus antihősök, akiknek valójában semmi kedvük belekeveredni a történelmi eseményekbe, magatartásuk nincs híján a cinizmusnak sem. De a kaland a vérükben van, valójában nem rosszindulatúak ők, és ha eleinte talán kicsit kelletlenül is, de segítenek, ahol kell. A korabeli Budapest ábrázolása erősen sematikus, minden bizonnyal fotóreferenciákat egészített ki Chaland fantáziája. Ez is folytatásos történet, feltehetően három részben fogjuk majd megkapni.

Miközben ezt tartom a füzet legjelentősebb és legjobb képregényének, és hangosan tapsolok a megjelentetésének, nem vagyok maradéktalanul elégedett a magyar verzióval. Már a kinézete sincs teljesen rendben. Ellentétben a füzet többi képregényével, kicsit tompára sikerültek a színei, főleg az eredetivel összevetve. A szöveg olvasása közben pedig kétségek fogtak el, így előkaptam a franciát, és több olyan mondatot is találtam, amely erősen elrugaszkodik az eredetitől. Bennfentes információk birtokában immár tudom, hogy ennek az az oka, hogy a jogtulajdonos Humanoids kiadótól nem francia, hanem angol változatot kapott a kiadó, ebből készült a fordítás – így hát könnyen lehet, hogy a hibákért és pontatlanságokért nem a magyar szöveg íróját kell okolnom. (Szándékosan nem írom azt, hogy „okolnunk”, ugyanis ezek a tévesztések nem befolyásolják jelentősen a történet érthetőségét, csak annak tűnnek fel, aki ismeri az eredetit.) Kicsit kár, hogy Chaland „álmagyar” nevei ki lettek egyengetve, a „Madame Karcsy” sokat mond arról, hogy mennyire szegényesek még a témával komolyan foglalkozó francia szerzők ismeretei Magyarországról.

Bár a rajzban nincs semmi „felnőtt tartalom”, ennek a képregénynek a hangulata megint nem kifejezetten a fiatalabb olvasóknak lehet vonzó, így ismét a másik irányba leng ki egy kicsit az inga.

Végezetül egy egyoldalas magyar képregény is bekerült a lapba, Őszi Zoltán munkája, Szalay Kristóf forgatókönyve nyomán. Valójában ez sem első közlés, eredetileg a Deutsch mit Comics című képregényes német nyelvkönyvben jelent meg. Örömteli, hogy grafikailag egyáltalán nem lóg ki a többi közül, ez biztató a jövőt illetően, hiszen úgy hírlik, a szerkesztőknek szándékukban áll minden számban lehozni magyar képregényeket is. Esetleg annyit tennék szóvá, hogy szerencsésebb lett volna nem a füzet legvégére hagyni, úgy jobban beleolvadt volna a francia-holland közegbe.

Összegzés: az új Kockás jól sikerült. Első számról lévén szó, a gyerekbetegségeket szívesen elnézzük, és reméljük, hamar sikerül ezeket korrigálni. A tartalom ígéretes, a célközönség még kicsit bizonytalannak tűnik. Azt hiszem, most az a legfőbb kihívás, hogy az új képregények meggyőzzék mind a régi Kockás lelkesen visszatérő rajongóit, mind azt az újabb képregényolvasó nemzedéket, amely a Kertész Sándor által bevezetett fogalom szerint már a „Pókember-generációhoz” tartozik. Nagyon jó lenne, ha bebizonyosodna, hogy van hely egy ilyen képregénymagazin számára a magyar piacon.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.