Hungarocomixos képregénykupac, 2. rész
2017. december 17. írta: Bayer Antal

Hungarocomixos képregénykupac, 2. rész

Az év végére megjelent képregények nagyobb részéről már írtam itt. Ezúttal néhány fontosabb újdonságot tekintek át, amelyeket kiemelten ajánlok. Végül három nagyobb falattal tervezem zárni 2018-as képregénykritikusi tevékenységemet, ezek a Kockás, a Nyugat+Zombik és a Királyok és keresztek, róluk külön-külön lesz cikk hamarosan.

Sok Marvel-rajongónak szerzett nagy örömet egy új kiadó, a Képkocka, amikor belevágott a „klasszikus” X-Men képregények megjelentetésébe. Az X-Men nekem is szívügyem volt annak idején, amikor szerkesztőként dolgoztam a Semicnél, örök büszkeségem, hogy az én kezdeményezésemre jelent meg először a mutánscsapat magyarul. Első szereplésükre a Csodálatos Pókember 35. számában került sor, 1992. áprilisában, Láng István barátom fordításában. Az a történet (az Uncanny X-Men 159) akkor már nem volt vadonatúj, tíz évvel korábban jött ki Amerikában. Pár hónappal később már megjelent az X-Men első száma, amit viszont én fordíthattam. Innentől kezdve a kiadó igyekezett nem túl nagy lemaradásba kerülni az eredeti kiadáshoz képest, de Istvánnak, aki átvette tőlem a szerkesztést, sikerült beiktatnia pár klasszikus epizódot a híres Claremont-Byrne érából.

x-men_1.jpg

Az első magyar X-Men sornak 1997-ben sajnálatosan vége szakadt, és amikor nyolc évvel később a Panini színre lépett Magyarországon, ragaszkodtak hozzá, hogy ne a „klasszikus”, hanem az „ultimate”, azaz magyarul „újvilági” verzió jelenjen meg. Az eredeti sorozatból a Fumax adott ki egy kötetet 2007-ben (E mint eltörölni), és aztán megint sokáig semmi. A Kingpin eleinte vonakodott belevágni, aztán rátalált a valóban kiváló Astonishing X-Men sorozatra, amely a Marvel+-ban futott négy éven át, egészen idén januárig.

És akkor most itt van ez az új kötet (remélhetőleg egy sorozat első része), amely mindezeknél korábbra nyúl vissza az időben. Ahogy azt mindenki tudja, aki magát egy kicsikét is járatosnak tartja az X-Men történetében, a még Stan Lee által 1963-ban indított Uncanny X-Men néhány év után elvesztette a lendületét, és a Marvel úgy döntött, ha nem is szünteti meg a címet, inkább csak a korábbi, sikeres részeket nyomja újra, a csapat tagjait pedig más sorozatokban vendégszerepelteti. Aztán 1975-ben jött egy remek ötlet, amivel úgy gondolták, hogy új életre lehetne kelteni a csapatot. És ez fényesen bevált.

A Giant Size X-Men a Marvel történetének egyik mérföldkövének számít, ebben csatlakozik az eredeti gárdából megmaradt Küklopsz (és X Professzor) mellé Rozsomák, Vihar, Árnyék és Kolosszus. Az első impulzust Len Wein adta, de már az első sztori megírásában is részt vett Chris Claremont. Az Uncanny X-Men 94-et már egyedül ő jegyezte íróként, és az amerikai képregények történetében páratlan módon 17 éven át ő írta szinte valamennyi epizódot, egészen a 279. számig. Az első részeket Dave Cockrum rajzolta, akit John Byrne váltott. A legendás Claremont-Byrne páros a 108. epizódon dolgozott először együtt, utoljára pedig a 143.-on.

Gondolom, a Képkocka főként ezt a periódust szeretné bemutatni, amelyet sokan tartanak az X-Men legjobb korszakának. De mivel Claremont (akkoriban úttörő módon) hosszasan készítette elő történeteinek a fontos fordulópontjait, a közvetlen előzmények ismerete nélkülözhetetlen. Így hát először még Byrne nélküli részeket olvashatunk. Cockrum rajza kevésbé lendületes és egyedi, amolyan átlagos marvelesnek mondható. De mivel a magyar olvasó amúgy sem sok „old school” képregényt ismerhetett meg eddig, biztos üdítőnek találja.

A kiadás nagyon szépre sikerült, főleg kezdő kiadóhoz képest. Fordítónak az X-Men egyik kiváló értőjét, a képregényes fórumokról „Nihil” néven jól ismert Pusztai Dánielt nyerték meg. A szöveg beírója névtelenségbe burkolózik, de sejtjük, hogy ő sem éppen kezdő a szakmában. Nem állítom, hogy az X-Men: Új nemzedék a legjobb képregény, amit valaha készítettek (még Amerikában sem), és be kell látnunk, hogy nem öregszik valami jól, de hogy egyetlen komoly gyűjtő könyvtárából sem hiányozhat, annyi biztos. És remélhetőleg nemsokára következhetnek az igazi klasszikusok.

Mielőtt bármit írnék a következő képregényről, el kell mondanom, hogy a szerzője már hónapokkal ezelőtt megküldte nekem elektronikusan, mert kíváncsi volt a véleményemre. Elolvastam, elmondtam neki pár dolgot, és felajánlottam, hogy ha nem talál rá más kiadót, én nagyon szívesen megjelentetem, ahogy azt már pár korábbi munkájával megtettem. Szerencsére erre nem került sor, hiszen a Szépirodalmi Figyelő felkarolta, így nyugodtan írhatok Dudás Győző Perisztaltikhoszeiájáról.

dudas_perisztaltikhoszeia.jpg

Maradjunk is még egy kicsit ennél az információnál, ugyanis egyfajta mérföldkő ez is. A Műút úttörő példáját követve pár éve a Szépirodalmi Figyelő is közöl képregényeket, nyomtatásban és online egyaránt. Nem is olyan régen még teljességgel elképzelhetetlen lett volna, hogy egy irodalmi magazinnak rendszeres képregényrovata legyen. Korábban rejtvényújságokban, ifjúsági lapokban, esetleg tematikus magazinokban kapott helyet a képregény, amelyről szépirodalmi körökből nem sok jót mondtak. Most meg már önálló képregénykötetet is megjelentet egy kifejezetten szépirodalomra szakosodott kiadó. Mi több, a kötet megjelenését az NKA is támogatta, ez sem valami gyakori dolog (így hirtelen a Slusszkulcs klán jut csak eszembe, valamint a szintén mostanában kijött Királyok és keresztek). Szóval Győző barátom mindenképpen jobban járt, hogy nem én lettem a kiadója.

De nem jár rosszul a kritikámmal sem, mert alapvetően jó véleményem van a Perisztaltikhoszeiáról. A legfőbb dicséretem az, hogy minden egyes oldalán, minden egyes kockáján látszik, hogy Győző élvezte elkészíteni, erőlködésnek semmi nyoma. Megszokott, csodálatra méltó könnyedséggel viszi végig a történetet, folyamatosan összekacsintva a partnernek tekintett olvasóval. Ha van problémám a kötettel, az viszont éppen az, hogy nem nagyon tudom behatárolni, ki lehet az „ideális olvasója”. Attól tartok, Győző finom iróniája az átlagosan blazírt felnőtt képregényfogyasztóról lepereg, a nyitottabb, fiatalabb potenciális közönségét viszont egy kicsit elrettentheti az ókori téma. Igaz, a szerző gondolt rájuk, és türelmesen magyarázza a görög mitológiát, ám mivel ezt nagyobb szövegtömbökben teszi, kissé kizökkenti az olvasót a ritmusból. Élvezetes, szórakoztató, az ideálisnál talán 10-20 százalékkal hosszabb képregény, amely méltó utóda a még a Három Madár Műhelyes időszakban született Héraklész XII munkájának.

Az egyik legszebb kiadvány a Hungarocomixon Lakatos István munkáinak gyűjteményes kiadása volt. A Mesék az ágy alól a Kaméleon Komix eddigi legjobbja, ami két kiadványból talán nem tűnik olyan kiemelkedő teljesítménynek, de minden szempontból szintugrás. Nem lesz könnyű dolga a kiadónak a harmadik kiadványával, akármi legyen is az, hiszen mostantól ez a mérce.

lakatos_mesek.jpg

A közel 100 oldalas kötet bő 10 év termését foglalja össze, amiben persze van valami szomorú, hiszen azt gondolhatnánk, hogy a világ leglustább képregényrajzolóinak egyikével van dolgunk. De ez messze nem igaz, hiszen István ebben a tíz évben rengeteg mást is csinált, megjelentek regényei, illusztrációi, és néhány olyan képregénye is, amelyet különböző okokból nem tudott betenni a kötetbe. A szomorúság valódi oka tehát az, hogy egy ilyen tehetséges embernek Magyarországon nincs arra lehetősége, hogy folyamatosan képregényeket rajzoljon (mármint ha nem nyert közben a lottón).

Arra viszont nagyon is alkalmas ez az összefoglalása Lakatos eddigi pályájának, hogy összehasonlítsuk korábbi és frissebb munkáit, megfigyeljük fejlődését. Nem kell hozzá nagy szakértőnek lenni, hogy felismerjük, művészetének bizonyos elemei már az eleje óta jelen vannak, pont ugyanolyan „lakatososak” ezek a képregények, mint a legújabbak. A változás az attitűdben van. A minden képregény elé biggyesztett rövid bevezetők egyikében a szerző misztikus folyamatnak nevezi az alkotást, és ez egészen nyilvánvalóan lejön a korai műveiből, gondolok itt különösen az Alfabéta-díjas Miserere homine és Vasárnap című remekekre. A kötet végére azonban egy teljesen felszabadult Lakatost látunk, akinek már nincs rá szüksége, hogy sokáig töprengjen misztikumon és spiritualitáson. Egyszerűen csak mesél, kisebbeknek, nagyobbaknak, geekeknek, úgy, ahogy csakis ő tud.

Kár, hogy a kötet a jelek szerint nem kerül könyvesbolti forgalmazásba, illene.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.