Trónok Harca magyarul, Wonder Woman magyar rajzolótól és sok minden más - képregényekről röviden
2017. szeptember 24. írta: Bayer Antal

Trónok Harca magyarul, Wonder Woman magyar rajzolótól és sok minden más - képregényekről röviden

Trónok Harca, 1. rész

tronookharca1.jpgBizonyos tekintetben ideális olvasója vagyok a most magyarul is megjelent Trónok Harca képregénynek. Martin könyveit abszolút nem ismerem, a HBO-s sorozatból pedig kábé másfél részt láttam, így semmilyen külső tényező nem befolyásol a képregény megítélésében.

Hatott rám azonban, hogy nagyjából párhuzamosan olvastam Bizánc történetét is (nem képregényben). Hát ahhoz képest, ahogy a valóságban gyilkolászták egymást a hatalmasok, ez bizony semmiség. Több helyen is olvastam, hogy Martint leginkább egy másik valós esemény, az angol Lancaster- és York-házak közötti harc, az úgynevezett Rózsák Háborúja ihlette meg. Ezt a nem-történész népesség főként Shakespeare királydrámáiból ismeri, és azt is tudja, hogy kik voltak a „jók” – ez jelentős különbség mind az egymást gyorsan követő bizánci dinasztiák, mind a Trónok Harca esetében. Ezekben senki sem ártatlan, mindenki elkövetett erkölcsileg vállalhatatlan tetteket.

Nagyon úgy tűnik nekem, hogy a Trónok Harcában úgyszólván valamennyi karaktert kizárólag a hatalom mozgatja – a hatalom megszerzése, a hatalomhoz a lehető legközelebb kerülés lehetősége – megspékelve nem kevés bosszúvággyal. Ettől aztán nemigen tudnak rokonszenvessé válni a szememben, dacára a figurákat árnyalni igyekvő írói szándéknak.

Ha ettől az apróságtól el tudok tekinteni, a történet tulajdonképpen gördülékeny, és csak párszor kell visszalapozni, hogy most akkor ki kicsoda is valójában. A felépített világ azonban meglehetősen hidegen hagy, a középkor különböző szakaszaiból ötletszerűen összeválogatott elemek kombinálása a fantasyvel jóval kevésbé érdekes környezet nekem, mint a rögvalóság.

A rajzokat közepesnek tartom, amolyan amerikai átlagot képviselnek. Főként a csillogó színezés miatt pedig van egy olyan érzésem, hogy egy kicsit túlságosan tündérmesésre sikerültek a helyenként kifejezetten durva tartalomhoz képest.

A magyar kiadásról még annyit érdemes elmondani, hogy ez egy egészen szokatlan próbálkozás: két változatban is megjelenik ugyanaz a történet. Az eredetileg 24 füzetben kijött sztoriból csináltak egy újságosnál kapható, három-három füzetet átfogó, puhafedeles verziót (ennek az első része már megjelent, a recenzióm is ez alapján készült), és egy könyvesboltokba szánt, hat-hat epizódot tartalmazó kötetsort is. Mi több, utóbbiakból lesz egy díszdobozos kiadás is – gondolom, ezt főként közvetlenül a kiadótól lehet majd megvásárolni. Kíváncsi vagyok, hogy fog kisülni az egész. Mindenesetre roppant örvendetes, hogy a Szukits a Star Wars után újabb képregényekkel is piacra lép megint.

Wonder Woman ’77 meets The Bionic Woman

Büszkék vagyunk Tondora Juditra, elvégre ő az első magyar képregényes, aki egy világhírű szuperhős kalandjait rajzolhatja. Érdemeit mit sem kisebbíti, hogy ez „csak” egy hatrészes minisorozat, „csak” egy crossover, amelynek – ha jól értem – nem a DC, hanem a Dynamite Comics volt a főkezdeményezője. Bízom benne, hogy ha már bejutott a legfelső amerikai ligába, fog kapni további lehetőségeket is.

wwbionic1.jpg

Mint a sorozat címe is mutatja, ez a képregény a retró hullámnak köszönheti a létrejöttét. A Bionic Woman széria 1976 és 1978 között futott amerikai és néhány európai tévékben. Az akkori szokásnak megfelelően azonnal készült belőle képregényváltozat is, ezt a Charlton adta ki, Aztán volt még belőle egy hasonlóan rövid életű francia stripsorozat is. Aztán öt évvel ezelőtt a Dynamite ezt a karaktert is megvásárolta sok más régi franchise-zal együtt, azóta próbálnak profitot termelni ebből a befektetésükből. Wonder Woman esetében pedig talán azért esett éppen a 77-es verzióra a választás, mert az ő kalandjaiból is pont akkoriban futott tévésorozat.

A retró érzés valóban tetten érhető a minisorozat első részében, de azért nem keverhető össze egy valóban korabeli képregényfüzettel. Bár látni némi törekvést az „egyszerűbb” rajzra, a számítógépes színezés árulkodó. Feltűnően sok panel is jutott egy oldalra, ami emlékeim szerint nem igazán volt jellemző a hetvenes évek közepére (bár például az Avengersben Jim Shooter néha elképesztő túlzásokra vetemedett, akár tizenkét képet is bezsúfoltatott aktuális rajzolóival).

Úgy gondolom, Tondora teljesítette a kiadói elvárásokat, megfelelt az írói szándékoknak. A rajzok elevenek, a történet jól követhető, a karakterek rendesen megkülönböztethetők egymástól. Más kérdés, hogy a sztoriban eredetiségnek nemigen találni nyomát…

Aki egy kis régimódi, negyedóra alatt átlapozható, és semmi különös borzalmat nem tartalmazó kikapcsolódásra vágyik, megkaphatja ettől a füzettől – de őszintén szólva eszembe sem jutott volna megvenni, ha nem Judit rajzolja.

Dastardly & Muttley 1

Nem tudom, volt-e valaha eredettörténete Gézengúz Gusztinak és Mardelnek – most már lesz. Amikor megtudtam, hogy a DC Garth Ennisre bízta ennek az elkészítését, azonnal tudtam, hogy ezt nekem látnom kell, mert nem lehet olyan rossz, mint amilyennek elsőre hangzik az ötlet, hogy a klasszikus rajzfilmfigurákból kvázi realista verzió készüljön.

dastardly1.jpg

A Hanna-Barbera 2016-ben kezdte együttműködését a DC-vel, amelynek a keretében a Flúgos Futam, a Frédi és Béni, a Scooby Doo és más régi kedvencek kerültek az eredetitől totálisan eltérő környezetbe. Gusztiékat először Ken Pontiac és Leonard Manco kaparintotta meg és helyeztek át őket egy posztapokaliptikus világba. A második minisorozatnak, amelynek egyszerűen Dastardly & Muttley a címe, azonban semmi köze ehhez, nem folytatása, nem is előzménye a Wacky Racelandnek.

Már első ránézésre is világos, hogy ha még élne, Steve Dillont kérte volna fel Ennis rajzolónak. Így azonban a belga Alain Mauricet kapott lehetőséget, aki a DC-nél eddig főleg Harley Quinnt rajzolt, ám hazájában már szép karriert tudhat magáénak. Ő volt az egyik rajzolója a Cosmic Team című szuperparódiának is, amelyből magyarul a Tiszta Diliben is megjelent néhány rész (nem Mauricet rajzaival).

Ennist ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy a történet egy atomrobbanással kezdődik. Dick Atcherly és Mutt Muller vadászpilóták feladata a robbanás területén eltűnt amerikai drón becserkészése, amely azonban váratlanul rájuk támad. Ennek következtében aztán egészen bizarr dolgok kezdenek történni – főleg a szerencsétlen Muttal, aki a kiskutyusát is magával vitte az őrjáratra. Az eleinte alig karikírozott realista rajzokba és eseményekbe kezdenek beavatkozni rajzfilmszerű tárgyak és fordulatok, kissé hasonlóan a Space Jamhez. Az utolsó oldalon pedig olyan váratlant húz Ennis, hogy azt természetesen nem szabad elmondanom.

Hogy milyen ez a képregény? Meglehetősen flúgos. Méltó benne Ennis a hírnevéhez? Nagyrészt igen, de valamivel azért visszafogottabb, elvégre „10 éven felülieknek” van ajánlva a képregény. Lehet, hogy egyszer beszerzem a folytatást, de nem szerepel a prioritásaim között.

Jessica Jones 2

jessicajones2.jpgA 2000-es évek legjobb Marvel-képregénye számomra az Alias volt, és Brian Michael Bendis Új Bosszú Angyalai-ciklusának is azok a részei voltak nekem a legérdekesebbek, amelyekben Jessica Jones és Luke Cage kapcsolatát görgette tovább. Megörültem hát, hogy van egy új Jessica Jones-sorozat, megnyugodva láttam, hogy Bendis írja és Gaydos rajzolja, megvettem tehát az elérhető legrégebbi számot, ha már az elsőt nem találtam.

Tizenegy év telt el az Aliast váltó The Pulse utolsó számának a megjelenése óta. Ez azért nem kevés idő. Jó ez az új Jessica Jones, de azért már nem ugyanaz az érzés. Talán nem kellett volna újraindítani? Persze, hogy kellett, hiszen a Jessica Jones tévésorozat nagy siker, kötelező a bőrlehúzás. És Bendist nem kell attól félteni, hogy ne lenne még további mesélnivalója ezekről a karakterekről. Igen, talán bele tudnám élni magamat megint, összegyűjthetném ismét a számokat, de… Nem is tudom. Az Alias úgy volt teljes, ahogy volt. És a Folt nevű szupergonosz megjelenése a sztori végén kicsit el is vette a kedvemet. Az Aliasban éppen az tetszett, hogy nem hemzsegett szuperalakoktól.

De valószínűleg kap még tőlem esélyt.

Detective Comics 950

Évek óta nem vettem új Batmant, pedig (nekem is) a kedvenc szuperszerű karakterem. Pontosan a New 52 óta. Látom, visszatért az eredeti számozás, alig pár év, és eljutunk az 1000.-hez. A bécsi képregényboltban 7-8 szám közül választhattam, gondoltam, legyen ez az „oversize anniversary special”, az biztos bombasztikusabb, mint a többi.

detective950.jpg

Hát nem biztos, hogy jól döntöttem. James Tynion új író számomra, de ez a három történetecske nem győzött meg arról, hogy egyhamar fel fog nőni a legjobbakhoz. Az első sztori főszereplője Cassandra Cain (aki most már nem Batgirl, hanem Orphan, ezt innen tudtam meg, mint ahogy azt is, hogy már tucatnyi haver lakik a Denevérbarlangban). Nem érzem úgy, hogy ez egy kihagyhatatlan történet lenne, és kissé bosszant, hogy Batman alig-alig bukkan fel benne. A második sztoriban a számomra bizarrságával együtt mindig is meglehetősen érdektelen Azrael ad elő duettet Batwinggel, akinek már az eredeti megjelenésekor sem nagyon fedeztem fel más eredeti érdemét, mint hogy fekete a bőre. Itt meg már az van kihangsúlyozva, hogy mennyire ügyesen kezeli a modern technológiákat – vagyis negyven évvel a Marvel után a DC is szert tett egy Fekete Párducra. A harmadik, alig négyoldalas beszélgetés Batman és Red Robin között pedig nem több teasernél. Nem vagyok elégedett.

Free Marvel Legacy Spotlight

Ingyenes preview-füzet a Marveltől. Ebből főleg az derül ki, hogy bármennyire is sok maradt ki nekem az elmúlt 8-10 év Marvel-képregényeiből, nem maradtam le semmi lényegesről. Vízió, Hulk, Amadeus Cho, Szellemlovas, Hellstrom, Vasököl, Kábel, Longshot, Venom, Deadpool, alig-alig változtak. Pókemberből csak egy kétoldalas bunyó, amiből nem derül ki semmi. Az X-Men csapatokat megint átvariálták. Az egyetlen újdonság Gwenpool, de azt hiszem, tudtam volna anélkül is élni, hogy értesülök a létezéséről. Írók, rajzolók többnyire ugyanazok, mint tíz évvel ezelőtt. A Marvel továbbra is hozza az átlagot.

marvellegacyspotlight.jpg

Pénélope Bagieu rettenthetetlenjei

A másik ingyenes füzetecske egy francia képregényalkotó németül most megjelenő munkájából közöl egy részletet. Az Unerschrocken (eredeti francia címén Culottées) tizenöt különlegesen „vakmerő” nő életét mutatja be röviden. A részlet Tove Marika Janssonról szól, akinek a neve nem biztos, hogy azonnal beugrik a magyar olvasónak, de ha azt mondom, hogy ő találta ki a Muminokat, valószínűleg sokan tudni fogják, hogy Finnország egyik nagy büszkeségéről van szó.

bagieu_nemet.jpg

Egy életrajzi műnél az érdem természetesen elsősorban a főszereplőé, de ha Jansson életét csupán a Wikipédia-cikkből ismernénk meg, nem sok mindent tudnánk meg róla, illetve nem feltétlenül csak a lényeges dolgokat. Bagieu azonban művészi érzékenységgel és mély együttérzéssel emeli ki a fontos momentumokat, mutatja be a sokoldalú, munkamániás, a sikert nem feltétlenül csak örömforrásként megélő alkotónőt. A rajzok egyszerűek, a mesélésben a narráció dominál, párbeszéd alig van a kis képregényben, de mégis lendületes, élvezetes. Bagieu további alanyai között szerepel még Joséphine Baker, Hedy Lamarr, Nellie Bly, és egy sor más kivételes nő, legyen az kínai császárnő, amerikai rapper vagy indiai bandita. Érzem, erőt fogok venni magamon, és bármennyire is utálok képernyőn olvasni, végig fogom böngészni Bagieu blogját, ahol ezek a történetek ma is olvashatók, noha már két kötet is megjelent nyomtatásban (http://lesculottees.blog.lemonde.fr/).

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.