Mecseki láthatatlanok - a "másik" 56-os képregény
2017. május 22. írta: Bayer Antal

Mecseki láthatatlanok - a "másik" 56-os képregény

A képregények lelkes híveként örülnöm kellene, hogy az elmúlt pár évben – valami számomra ismeretlen oknál fogva – egyre több közpénzből támogatott kiadvány jelenik meg, szaporodik az államilag szponzorált projektek száma. Mégsem vagyok teljesen kibékülve ezzel, és nem csak azért, mert a lelkem mélyén bujkáló kisördög arra gyanakszik, hogy az alkotók tiszteletdíja csak parányi részét képezi ezen vállalkozások költségvetésének. Nehezemre esik ugyanis elhinni, hogy az illetékes döntéshozók valóban a képregény formáját tartották legalkalmasabbnak felvilágosító tevékenységük kifejtésére. Ha abból az elképzelésből indultak ki, hogy „gyerekek/fiatalok imádják a képregényeket, magyarázzuk hát el nekik képregényben”, félő, hogy le vannak maradva pár brosúrával, illetve húsz-harminc évvel.

Nem egy jelét látom a voluntarizmusnak. Bár odáig egyik projekt sem ment el (szerencsére), hogy valakinek az ügyesen firkálgató unokaöccsére bízzák a képregények megrajzolását, minden más aspektusból szinte teljesen kimaradtak a szakma képviselői. Más országokban általában egy kiadót nyernek meg partnernek, aki gondoskodik a kiadvány szerkesztéséről, nyomdai előkészítéséről, részt vállal a terjesztésben is. Valamint a képregényeknek nem csak a megrajzolása, hanem a megírása is szakma. Az tud igazán jól írni képregényt, aki írt már képregényt, ezt aligha kell bizonygatni. És bár ezek a képregények nem elsősorban piaci terméknek készültek, nem egy esetben nehéz megérteni, hogy miért nem lehet őket szélesebb körben is elérhetővé tenni.

sarlos_mecseki.jpg

Akármennyi tűnődöm is ezen az egészen, mindig odajutok, hogy nem látok bele az agytekervényekbe, és ahogy elnézem, senki sem láthat bele igazán a számításokba. Így az a legokosabb, ha megelégszem azzal, hogy szakmai alapon értékeljem az elkészült műveket. És tényleg van minek örülni. Az Életben maradnának webképregények remekül sikerültek, és a Rabtársak a gulagon talán a legjobb hazai példája az intelligens történelmi ismeretterjesztésnek.

Az ugyancsak ebbe a kategóriába sorolandó Budapest angyaláról már megírtam részletesen a véleményemet, de nem mindenki tudja, hogy nem ez volt az egyetlen 56-os képregény, amit az évfordulóra terveztek. A Mecseki láthatatlanok két lényeges ponton különbözik társától: egyrészt nem késett bő félévet, hanem időben elkészült, másrészt nem került kereskedelmi forgalomba, így még nehezebb hozzájutni, mint az imént említett Rabtársakhoz – nekem is csak egy helyi gyűjtő segítségével sikerült megszereznem.

Bár szeretnék a műelemezésnél maradni, megint muszáj kitérni a körülményekre. Ez a képregény, amelyet Pécs város önkormányzata megrendelésére Pozsgai Zsolt írt és Sarlós Endre rajzolt, magas példányszámban jelent meg, de kizárólag a helyi iskolák tanulói kaptak belőle, méghozzá ingyen. Az ország többi részében valószínűleg a létezéséről sem tudnának, ha nem jelenik meg decemberben a 168 órában egy cikk „’56-os mese közpénzből: A hősök iránti tiszteletre hivatkozva rajzolták át a történelmet Pécsen” címen, amire aztán Pozsgai olvasói levélben reagált.

Egy olyan képregényről folyt tehát „országos szintű” vita, amelyet nagyon kevesen ismerhettek meg, így esélyük sincs eldönteni, hogy a felek érvei mennyire helytállók.

Ezért aztán az én helyzetem sem sokkal könnyebb. Általában olyan képregényekről írok, amelyeket viszonylag könnyű beszereznie annak, akinek felkeltettem az érdeklődését. Ezúttal azonban nem tudom, hány olvasómnak sikerül majd hozzájutnia egy példányhoz.  Ezért igyekszem egy kicsit bővebben beszélni a történetről és szereplőiről, illusztrációként pedig a Kilencedik.hu által feltöltött oldalakat használom fel.

mecseki1.jpg

A 60 oldalas képregény már első ránézésre jól néz ki, és azonnal elfogja embert az érzés, hogy egyfajta időutazásra számíthat, méghozzá nem csak a témája miatt. A címlapja kifejezetten tetszik. Fegyveresek lopakodnak az erdőben, az előtérben előredőlő alak arcát alig lehet kivenni, a háttérben állókét egyáltalán nem. Tökéletesen illik a címhez. A lyukas forradalmi zászló ráúsztatása a fákra viszonylag diszkrét, funkciója érthető. A tipográfia rendben van.

mecseki2.jpg

Miután könnyedén átugrottuk a kötelező polgármesteri ajánlást (ha már fizettek az elkészítésért, a legkevesebb, hogy beleírhatják az üzenetüket), azon nyomban az 1980-as évek elején találjuk magunkat. Ebben az időszakban volt Sarlós Endre a legaktívabb a Fülesben, ekkor készültek azok a munkái, amelyekből nemrég néhányat újra megjelentetett a Windom kiadó. A finom, klasszikus színezés pedig leginkább Zórád Ernőnek az évtized második felében megjelent önálló kiadványaira emlékeztet, amelyekben korábbi fekete-fehér képregényeit festette ki. Látszik is rajta, hogy mennyi meló fekszik benne – ugyanakkor muszáj kimondani, hogy cseppet sem korszerű, a megcélzott fiatal olvasói korosztály számára inkább furcsa. Érzésem szerint nem idézi fel az ötvenes évek hangulatát, és érzékelek ellentmondást a korhű fegyverzetek és az inkább a hetvenes évekre jellemző női frizurák, ruházatok között is.

mecseki3.jpg

Az oldalak kompozíciója is hű marad a klasszikus magyar adaptációs képregényekéhez, Igyekszik megtörni a szabályos négyzetek monotóniáját, de nem mindig az adott kép, jelenet narratív hangsúlyának megfelelően, aminek van egy kis kizökkentő hatása. Ennél is feltűnőbb, hogy valahol a 40. oldal környékétől (oldalszámozás, sajnos, nincs, csak nagyjából saccolom) az addig jellemző 7-8 képkocka helyett sokáig csak 4-5 van egy lapon, sőt néha mindössze 2 vagy 3, aminek nem fedeztem fel dramaturgiai okát. Lehetséges, hogy a megszabott oldalszám kitöltéséhez kellett kicsit szellősebbre venni ezt a néhány oldalt. Akármi indokolta is, ez nem tett jót a képregénynek, ugyanis a kevesebb kocka a képek megnövelésével járt, és nagyobb méretben még inkább látszik, hogy Sarlósnak nem legfőbb erőssége az arcok rajzolása, eléggé szűk mimika-készlettel is dolgozik. Ő akkor van igazán elemében, amikor katonai felszereléseket, fegyvereket, járműveket, uniformisokat rajzolhat, bizonyítva precizitását, a történelmi hűségre törekvést.

mecseki4.jpg

Lássuk a történetet. A bevezetőben említett író-újságíró pengeváltás megfogalmaz néhány kétséget a történelmi hűségét illetően, de fikcióról lévén szó, véleményem szerint megengedhető a mondanivaló szempontjából lényeges elemek erőteljesebb hangsúlyozása, másoknak az elnagyolása vagy akár kihagyása. Ennél nagyobb gond szerintem, hogy Pozsgai – noha színházi szerzőként, rendezőként nyilvánvalóan hatalmas tapasztalattal rendelkezik a történetmesélésben – képregényt tudtommal nem írt még soha, és ez meg is látszik. És még csak nem is a képregény formanyelvi eszköztárát hiányolom, hanem úgy vélem, több mindent próbált beleerőltetni a sztoriba, mint amennyit ez a terjedelem kibír. (Vagyis pont fordítva, mint a Budapest angyalának írója.)

Mindezek ellenére többszöri újraolvasás és átgondolás után azon kaptam magamat, hogy egyre érdekesebbnek tartom a történetet, méghozzá főleg mindazért, amit nem mond ki. Vagyis kérdéseket fogalmaztat meg az emberrel.

A bemutatott történet egyszerű. 1956. november első napjaiban járunk. A szovjet csapatok az ígéretek dacára visszatérnek, a forradalmárok felháborodására. Néhányan – Pécsett pár százan – nem akarnak beletörődni, hogy itt a vég, és abban reménykednek, hogy a Nyugat nem fogja tűrni a szószegést, az ENSZ elítélő határozata meghátrálásra fogja késztetni Moszkvát. Felvállalják, hogy kitartanak addig, ameddig ez bekövetkezik, partizánakciókkal nehezítik az oroszok dolgát.

A nevesített ellenállók többnyire értelmiségiek és fiatalok (egyetemisták), valamint van köztük legalább egy katonatiszt. Egyértelmű, hogy a harcban teljesen gyakorlatlanok, gyorstalpaló kiképzésen igyekeznek elsajátítani a megszerzett lőfegyverek használatát. Műveleteik nagyrészt rögtönzöttek, vannak túlzott lelkesedésből fakadó egyéni, meggondolatlan akciók is, és ha a célokban egyet is értenek, a szenvedélyesebbeknek nehezükre esik belátni, hogy mennyire óvatosnak kell lenniük, hiszen kémek és árulók is lehetnek közöttük.

Az ellenállás vezetője egy orvos, Horváth Géza, akit már az első oldalon „Gazdának” szólítanak – de hogy miért, ez sosem derül ki. A többiek megadják neki a tiszteletet, bár sokan vitatkoznak vele. Miután belátja, hogy nincs több remény, mindenkit feloldoz a kitartási fogadalom alól, és azt tanácsolja, szökjenek át a jugoszláv határon. Szintén már az első oldalon színre lép Rábayné, egy egyetemi oktató, akiről csak az utolsó oldalon tudjuk meg, hogy férje orosz hadifogságban halt meg. Rábayné nem tart a hegyekbe vonuló ellenállókkal, hanem egy szanatóriumba megy, ahol többekkel összefogva az ellátásukat szervezi meg. A történet végén lebukik, de egy szovjet tiszt egyszerűen elengedi, és az egyetemre is visszamehet, mert a dékán falaz neki. Mindkét gyermeke, Rudolf és Eszter is részt vesz az ellenállásban. A forrófejű Rudolf egy vakmerő, a vezetők elől eltitkolt akcióban életét veszti. Eszter beleszeret egy tisztbe, Kubicza Jánosba, aki felvállalja, hogy katonai szakértelmével segíti a partizánokat. Kubicza azonban nem tudja viszonozni az érzelmeit, ő Franciaországba szökik, ahol már évek óta várja a szerelme. Eszter a végén visszamehet tanulni, mert a hatóságok nem akarják tovább zaklatni az egyetemistákat.

Ennyi kiemelt szereplő elég is lenne, csakhogy vannak még jó páran, és a történet olvasása közben nem nagyon derül ki, kik a fontosabbak, kik az epizodisták, hanem inkább csak utólag végiggondolva. Érzésem szerint nem ártott volna karakteresebb különbségeket tenni közöttük, és ez a rajzbeli megjelenítésükre is igaz. Értem, hogy az üzenet a csapat közös harcára akarja helyezni a hangsúlyt, de egy történet akkor lesz igazán izgalmas, ha konkrétan értjük a főbb szereplőket, szorítani tudunk értük. Így meglátásom szerint túlságosan megoszlik az empátiánk, nem érzem eléggé erősnek a drámai hatást.

Első olvasatra úgy tűnik, a pozitív szereplők motivációi roppant egyszerűek, szeretik a szabadságot, nemes lélekkel védelmezik a hazát. A múltjukról alig derül ki valami, a történet nem mondja el, milyen igazságtalanságok érték őket, milyen méltánytalanságokat tapasztaltak a Rákosi-korszakban. Ugyanakkor el-elejtve a párbeszédekben sok minden elhangzik 56-ról, ami azóta is vita tárgya a közvéleményben. Hogy mennyire értelmetlen volt valójában az ellenállás a szovjet túlerővel szemben. Hogy a nyugatról jövő rádióadások üres hitegetések voltak csupán, ezekre alapozni naivitás volt. Hogy bármennyire is tisztának élték meg a harcot a szenvedélyes forradalmárok, mégis közéjük vegyültek ügynökök, árulók és csak rombolni, a helyzetet kihasználni akaró köztörvényes bűnözők. Hogy mindenki, aki elesett a harcokban, valójában és elsősorban áldozat, és csak később nevezik majd hősöknek őket.

1956 nem csak az október 23. és november 4. közötti, alig két hétig tartó eseménysor, és nem is csak az azt követő kétségbeesett, elszórt ellenállás. Hanem az a minimum tizenegy év is, ami odáig elvezetett. A Mecseki láthatatlanok nem osztják meg velünk saját szenvedéstörténetüket, de sejtetni engedik, hogy lenne mit mesélniük. Ebben, a történelmi kíváncsiság felkeltésében látom ennek a kicsit zötyögve időutazós képregénynek a fő erényét. Kéne belőle egy újabb, könyvesboltokban kapható kiadás.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Terézágyú 2017.05.23. 18:41:50

Én éppen a nyolcvanas években voltam nagy képregényrajongó - de Sarlós rajzait sose szerettem :-/