A pozsonyi csata
2017. február 25. írta: Bayer Antal

A pozsonyi csata

A Facebookon véletlenül szembejött egy hirdetés, miszerint 2018 nyarán a Hősök terén Koltay Gábor rendezésében bemutatják a Pozsonyi csata című rockmusicalt, a Farkasok zenekar közreműködésével. A pozsonyi csata 907-ben volt, és mivel kerek évforduló sokára lesz, jól kitalálták, hogy ennek 1111 éve.

pozsonyicsata.jpg

A pozsonyi csata egy 19. századi ábrázolása

Bő harminc évvel ezelőtt Koltay történelmet írt az István, a király színre vitelével. Talán nem túlzás állítani, hogy egy egész generáció számára Szörényi és Bródy rockoperája mérföldkő volt, meghatározó élmény nemzeti öntudatuk kialakításában. Én ugyan nem voltam ott 1983-ban, de a lemezt azonnal megvettem és napokon át folyamatosan hallgattam, több számot kívülről tudok ma is. Szinte minden tetszett benne, a zene, a szöveg, a színészek, az énekesek, és még a nem valami jól sikerült filmváltozatot is meg tudtam bocsátani, elvégre nem lehetett könnyű a Királydombon forgatni az akkori technikával.

Az István, a királyt ma is szeretem, érdekes volt látni pár éve a tévében Alföldi Róbert rendezésében, írtam is róla annak idején. Koltay további munkásságával azonban nem vagyok kibékülve, és Szörényi Levente újabb rockoperás próbálkozásai sem győztek meg.

Egy rákattintást azonban megér a dolog, gondoltam, és utánanéztem a Pozsonyi csata forgatókönyvét jegyző Albert Ferencnek. Akit érdekel, megnézheti a honlapját itt, és gondolom, egyet fog érteni velem abban, hogy ez a minden bizonnyal lelkes műkedvelő verselés tekintetében nincs egy súlycsoportban Bródy Jánossal.

Persze ez legyen azoknak a baja, akik majd megnézik az előadást. Én csak annyit remélek, de nagyon, hogy nem állami támogatásból fog megvalósulni.

No de nem is erről akartam igazán beszélni, hanem magáról a csatáról. Bevallom férfiasan, hogy erről a történelmi eseményről csak nemrég értesültem. Mivel ez fölöttébb bosszantott, utánanéztem, hogy miért is lehet ez így – elvégre még tizenéves koromban elolvastam Kálti Márk, Kézai Simon, de még Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikáit is (bár utóbbiak itt nem érdekesek, hiszen későbbről indítanak).

A magyarázat egyszerűen az, hogy a pozsonyi csatáról igen kevés korabeli forrás létezik, azok is németországi, latin nyelvű szövegek – Anonymus, Kézai és a többiek ellenben meg sem említik. Ez ugyan első blikkre furcsa, de ha átfutjuk ezeket a krónikákat, hamar rájövünk, hogy nagyrészt megrendelőjük koráról szólnak, az előzményeket pedig nagyon röviden foglalják össze. Mi több, erősen keverik a mítoszokat a tényekkel, amiben egyébként szintén korukra jellemző módon járnak el – erről majd még lesz szó később.

A pozsonyi csatáról annyit lehet biztosan tudni, amennyit a német évkönyvek tartalmaznak:

Sváb évkönyv 907-ből: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.”

Salzburgi évkönyv 907-ből: „Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál július Nonae-je 4. napján.”

További fontos és megbízható források a korabeli halottas könyvek, amelyekből pontosan kiderül, mely bajor előkelőségek estek el a csatában.

És tulajdonképpen ennyi.

Bő 600 évvel később, 1517-ben egy Johann Georg Turmair nevű humanista, aki a Johannes Aventinus írói nevet használta, megbízást kapott IV. Vilmos bajor hercegtől a németek történetének megírására. Monumentális műve, amelyet latinból hamarosan lefordítottak németre, az első német nyelvű történetírás.

Aventinus az egyik fejezetben nagy részletességgel írja le a pozsonyi csatát, ami elvileg annak köszönhető, hogy számos, mások által addig nem ismert forrást használhatott fel. Sajnos azonban ezeket nem nevezi meg, és a történelemtudomány azóta sem talált nyomukra.

Ettől persze még igaz lehetne minden szava, csakhogy ez nem túl valószínű. A krónika felvezetésében ugyanis a germán népek vezetőinek a genealógiáját ismerteti, egészen az özönvízig visszamenőleg. És mindenkit belekever, köztük még a közismerten nem germán, hanem gall Brennust, akinek a „Jaj a legyőzötteknek” mondást köszönhetjük. De ő legalább biztosan létező személy volt, ellentétben a többséggel.

Szóval Aventinus fabrikált egy hősi német előtörténetet. Mint már utaltam rá, ez abszolút bevett szokás volt, a kisebb-nagyobb európai országok uralkodói szinte valamennyien igyekeztek ókori dicső elődökre visszavezetni a származásukat. Ennek a modellje pedig nem más, mint Vergilius Aeneise, amelyben a római költő Hektornak a trójai háború után Itáliába menekülő unokatestvérét, Aeneast teszi meg Romulus és Remus ősének.

Hasonló megrendelést kapott az 1570-es években korának ünnepelt francia költője, Pierre Ronsard, aki II. Henrik király megbízásából vágott bele a Franciade megkomponálásába. Az ambiciózus epikus mű szintén Trójához nyúlt vissza, Hektornak egy Francion nevű fiától levezetve a Karolingok dinasztiáját. És persze aligha kétséges, hogy P. mestert is ilyen jellegű szándék vezérelte, amikor Nimródtól származtatta a hunokat és a magyarokat. A patrónus őseinek a dicsőítése akkoriban részét képezte az ajánlásnak, a támogatásért való hálálkodásnak.

Akárhogy is legyen, mivel Aventinust egyetlen korabeli forrás sem erősíti meg, a történelemtudomány nem tekinti megbízhatónak. Nem tudjuk, mi benne a tény, és mi az, amit hozzáköltött. Így hát bármennyire is frusztráló, hogy nem tudhatunk pontosat, be kell érnünk azzal, amink van.

Márpedig az nem valami sok.

Nem tudjuk, hogy a magyar csapatokat ki vezette – egyes feltételezések szerint Árpád vezér és fiai, akik vagy elestek a csatában, vagy nem, mások szerint viszont éppen Árpád halálán bátorodtak fel a bajorok, és az utódlás körülötti feltételezhető zűrzavart remélték kihasználni. Megint más feltételezések kizárják, hogy Árpád valaha is bármilyen csatát személyesen vezetett volna, mert szerintük ő a honfoglaló magyarok kendéje, szakrális főnöke volt, ellentétben a harcokban élen járó gyulával, aki az 904-ben meggyilkolt Kurszán lehetett. Mások szerint ez pont fordítva volt. Szóval: nem tudunk semmit. Nem tudjuk, hogy nézett ki Árpád, milyen volt a jelleme, nem tudjuk, milyen hatalommal rendelkezett.

Nem tudjuk, milyen nagyságrendű haderők álltak egymással szemben. A 100 ezer kontra 40 ezer, amit több helyen olvasni lehet, merő találgatás, és csak azt hivatott alátámasztani, hogy a támadók jóval többen voltak. És ha belegondolunk, hogy ma, a helikopterek, térfigyelő kamerák és drónok világában akár egy nagyságrenddel is eltérhetnek a becslések egy tüntetés vagy felvonulás résztvevőinek a számát illetően, nyilvánvaló, hogy egy középkori csatában egyszerűen csak „sokan voltak”. Az azonban valószínű, hogy a bajorok szám szerint tényleg túlerőben lehettek, nyilván erre utal a sváb évkönyv „féktelen kevélysége”, vagyis minden bizonnyal elbízták magukat, azt hitték, könnyedén győzni fognak.

És még a helyszín tekintetében is felmerültek kétségek. A salzburgi évkönyv Braslavespurchja lehet Pozsony, de lehet Zalavár is, hiszen mindkettőnek a mai neve levezethető belőle. Régészeti leletek nem támasztják alá sem egyiket, sem másikat, ami szakértők szerint nem annyira furcsa, hiszen sok régi csata helyén nem maradt semmilyen emlék, elégettek mindent azonnal vagy széthordták a századok során.

De azt biztosan tudjuk, hogy volt ilyen csata, és azt is, hogy a magyarok legyőzték a rájuk támadó bajorokat.

A pozsonyi csatának újabban néhányan jelképes jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy ez volt Magyarország első „honvédő háborúja”, az első alkalom, amikor „a nyugat” el akarta taposni, ki akarta irtani a magyarokat. Ebből aztán szépen le lehet vezetni a modern-kori összeesküvés-elméleteket is.

Mi lehetett azonban a csata korabeli jelentősége, hogyan illeszkedett be a 9. század végének, a 10. század elejének európai történéseibe? A latin nyelvű német források szűkszavúsága valamennyire érthető, hiszen nyilván nem voltak büszkék a vesztett csatára. De miért hallgattak róla a magyar krónikások? Elvégre a krónikák megrendelői Árpád-házi királyok voltak, büszkéknek kellett volna lenniük felmenőik nagy tetteire. Erre egy lehetséges magyarázat kiolvasható a sorok közül: a középkorban a magyar királyok „a szent királyok nemzetségének” nevezték magukat, a kereszténység felvétele előtti időszakot kevéssé igyekeztek kidomborítani.

Nézzük meg, hogy is nézett ki Európa a 9. században. A római birodalom helyét elfoglaló népek vezetői – a megtérítésükön szorgoskodó keresztény egyházzal karöltve – örömest támasztottak volna fel egy erős központi hatalmat, persze saját uralmuk alatt. Ehhez Nagy Károly járt a legközelebb, aki 800-ban „római császárrá” is koronáztatta magát.

Károly kivételes egyéniség volt, ám ő sem volt képes megváltoztatni a frank szokásokat, amelyek megkövetelték, hogy az uralkodó halála után a fiai között osszák fel a birodalmát. Mivel pedig azok képtelenek voltak megbékélni egymással, ugyanott folytatták a hatalmi torzsalkodást, ahol Nagy Károly elődei abbahagyták. A birodalom ugyanis számos királyságból és hercegségből állt, amelyek sokszor nemigen tartották magukat a hűbéri szabályokhoz, és amelyeknek a határai folyamatosan változtak, részben háborúzások, részben dinasztikus házasságok révén. Végül a 843-as verduni egyezményben, majd 869-ben egy újabb szerződésben rögzítették a határokat, ezek mentén jött létre nagyjából a mai Franciaország és Németország.

A két, egymással immár valamivel kevesebbet foglalkozó nagyobb entitáson belül azonban messze nem honolt béke és nyugalom. Lényegében folyamatosan dúlt a háború a helybéli királyok és hercegek között, bár a kornak megfelelően még nem tartottak fenn állandó, hivatásos hadseregeket. A már több száz éve letelepedett, a feudalizmus építésén iparkodó frankokat, germánokat és társaikat felkészületlenül érte a tenger felől a harcias viking „kereskedők”, a kontinens belseje felől a „kalandozó” magyarok érkezése. Azt azonban minden bizonnyal hamar felfogták, hogy ezek a népes csapatok nem kitúrni akarják őket, hanem csak kifosztani.

Nem először és nem utoljára a történelemben egyes uralkodók gyakorlatias/cinikus módon alkalmazkodtak a helyzethez, és saját hatalmuk biztosítása céljából lepaktáltak az idegen támadókkal. Párizs ostroma után 886-ben III. (Kövér) Károly császár átengedte Rollo viking vezér csapatait az akkoriban éppen ellene lázadó Burgundiába, ahol azok aztán komoly pusztítást végeztek. A visszafelé úton még 700 font ezüstöt is adott Károly a normannoknak.

Ugyanígy használta fel a magyarokat elsőként Arnulf kelet-frank király, később császár, amikor a rövid életű morva birodalom felszámolására szerződtette a magyarokat, majd I. Berengár itáliai király ellen bérelte fel őket.

A magyarok nyilaitól rettegett a nyugat, de felbukkanásuk többnyire egyáltalán nem volt kiszámíthatatlan: germán és szláv királyok és hercegek egymást túllicitálva szabadították őket rá a szomszéd területére. Illetve a támadások elkerülésére létezett egy jó módszer: „békekötés”, évi sarc megfizetése fejében.

Anélkül, hogy részleteznénk a kalandozásokat (lásd néhányat kiemelve a Wikipédián), annyit mindenképpen ki lehet következtetni a felsorolásból, hogy a korabeli magyarok nem voltak békés népség, és gazdasági modelljük alapvetően a kiruccanások során szerzett zsákmányra épült. A honfoglalástól kezdve minden évben lerohantak valakiket, amit azok minden bizonnyal zokon vettek. De nem azért, mert pikkeltek a szegény pogány nomádokra… És főleg nem hirdetett senki keresztes hadjáratot közel 200 évvel az első, 1095-ös előtt.

Arnulf halála után kiskorú fia, IV. Lajos lett az utóda, akit rábeszéltek a tanácsadói, hogy egyszer lépjen már fel ő is kezdeményezőleg. Ennek jegyében a bajorok előbb tőrbe csalták az egyik magyar vezért, Kurszánt, majd kihasználva, hogy a magyaroknak Itáliában, majd Szászországban akadt bérmunkájuk, összeszedték a bátorságukat és egy szép számú hadat, és elhatározták, ezúttal ők fognak támadni. Csúful ráfizettek– ez volt a pozsonyi csata.

A korabeli magyarok fejében aligha fordult meg, hogy most ők éppen „honvédő háborút” folytatnak. Olyannyira nem, hogy a támadás visszaverése után jó messzire üldözték az ellent, és kiterjesztették területük határát.

És ezzel még messze nem értek véget a portyázások – a magyarok továbbra is rendszeresen mentek nyugatra egy kis utánpótlásért.

Beletelt pár évtized, de végül a németek megtalálták a nomád harcmodor ellenszerét. 932-ben Madarász Henrik szász herceg erődítmények építésével és egy új típusú lovasság kiképzésével verte vissza a magyarokat, 948-ban I. Henrik bajor herceg (Gizella magyar királyné nagyapja) késztette őket visszavonulásra. 950-ben be is tört a területükre, és számos fogollyal és nagy zsákmánnyal távozott – vagyis ő sem hódítani jött, hanem megmutatni, más is tud ilyet. Ennél is fontosabb, hogy Madarász Henrik fia, I. Ottó apja művét folytatva német királyként saját uralma alatt egyesítette a rivális hercegségeket, és a korábbinál jóval erősebb központi hatalmat hozott létre. Amikor öt évvel később a magyarok ismét próbálkoztak, az augsburgi csatában elszenvedett gyászos vereségből megértették, hogy a nyugati portyázás már nem kifizetődő.

A folytatást már valamivel jobban ismerjük: Géza fejedelem diplomáciai kapcsolatot létesített a császárral, lányai révén bekapcsolódott az európai dinasztikus házasságok körébe, és megkezdődött a magyarok megtérése a kereszténységre, a nomád életmód és harcmodor végleges feladása. Amire aztán István király tette fel szó szerint a koronát. De ez már egy másik történet.

Következtetésképpen úgy gondolom, hogy a pozsonyi csatát nem „elfelejtették” a magyar krónikások, hanem egyszerűen nem tartották fontosnak. A keresztény királyoknak nem állt érdekükben mítoszt teremteni a csata körül, sokkal inkább a tanulságos vereségeket emelték ki. Az is eléggé világosnak látszik, hogy a 9.-10. század fordulóján a „nyugat” leginkább a védekezéssel volt elfoglalva a magyarokkal szemben, erejüket megismerve nem merült fel komolyan, hogy ki kellene, ki lehetne űzni őket a Kárpát-medencéből. Maximum annyit akartak elérni, hogy maradjanak végre nyugton otthon.

Ha tehát a korabeli csatákat „honvédőnek” neveznénk, be kell látnunk, hogy ezek túlnyomó részében nem a magyarok védték a hazájukat másoktól, hanem fordítva.

A hagyományok tisztelete fontos dolog, a történelmet, érdemes és hasznos tanulmányozni, tanulni belőle. De azzal nagyon nem értek egyet, hogy több mint ezer év után kreáljunk magunknak egy új mítoszt, és bele akarjuk erőszakolni a történelemkönyvekbe, a nemzeti emlékezetbe.