Egy kiadatlan Gotlib-interjú húsz évvel ezelőttről
2016. december 05. írta: Bayer Antal

Egy kiadatlan Gotlib-interjú húsz évvel ezelőttről

Tegnap meghalt Gotlib, tizen- és huszonéves korom kedvenc képregényszerzője. Pályafutása az 1950-es évek végén kezdődött, a Vaillant-ban egyre szokatlanabb gyerekképregényeket csinált a hatvanas években, a Pilote-ban elsők között kezdett érettebb, aktuálisabb témákkal foglalkozni, az Echo des Savanes-ban a teljes alkotói szabadságot valósította meg tiszteleten, erotikus és önelemző munkáival, majd a hetvenes évek végén saját lapot alapított, a mai napig létező Fluide Glacialt, amely kizárólag a humorra koncentrál. A nyolcvanas évek második felétől egészségi okokból egyre ritkábban tudott rajzolni, onnantól kezdve főleg főszerkesztőként és íróként nyilvánult meg a lapban. Magyarul főleg a Kreténben, később a Papírmoziban jelentek meg munkái - nagy megtiszteltetés és öröm a számomra, hogy ezek nagy részét én fordíthattam.

Az alábbi interjúnak az a története, hogy 1995-ben akkori feleségem újságíró-tanfolyamra járt, és amikor kiderült, hogy a munkámhoz kapcsolódóan Párizsba kell utaznom, kitaláltuk, hogy ha velem jönne, esetleg tudna egy jó kis interjút készíteni gyakorlásképpen. Láng Istvánnak, a Kretén főszerkesztőjének köszönhetően sikerült is felvenni a kapcsolatot Gotlib kiadójával, aki ráállt a beszélgetésre. Miután elkészültünk vele, bevittük az anyagot a Magyar Narancs szerkesztőségébe - tetszett nekik, de azt mondták, nem tudják, mikor hozzák le. Aztán elfelejtődött a dolog. Felmerült, hogy a Kretén jelentesse meg, de hát ott sosem voltak interjúk, halogatódott a dolog, egy idő után már nem is erőltettük. Most elővettem, egy kicsit lerövidítettem, közreadom. A kérdéseket felváltva tettük fel - a "képregényesebbeket" én. A fotókat Boronyák Rita készítette.

Kérdezők: Gotlib képregényei rendszeresen jelennek meg Magyarországon a Kretén című szatirikus, „másfélkegyelmű” humormagazinban. Milyen érzés pályafutásának különböző szakaszaiból származó, régebbi műveit, Perverz Tatát, Vidám Lurkót, Newtont ugyanabban az újságban látni?

G: Kellemes…örömteli.

K: Nosztalgia?

G: Nem, nem nosztalgia, örömteli.

gotlib_1992_1.jpg

K: A Newtonos történetek még helyeskék, bájosak voltak.

G: Igen, és a Vidám Lurkók még helyeskébbek, hiszen azok a történetek voltak az elsők.

K: Akkor még szó sem volt szexről, egyéb, mondhatni, durvaságokról.

G: Ezért is alapítottuk meg az Echo des Savanes-t.

K: A mai olvasónak az a benyomása, talán kicsit túlzásba is vitték, hiszen az Echo des Savanes-ban másról sem esik szó.

G: Ez igaz, az Echo des Savanes olyan volt, mint egy kiáltvány. Szándékosan vittük, vittem túlzásba a szexet, a szkatológiát. Amikor elkezdtük csinálni, nem tudtuk, hogy nagy példányszámban fog a későbbiekben megjelenni. Azt hittük, nyomunk belőle százat, odaadjuk a barátainknak, és így. Mondom, nem tudtuk, szórakozásból csináltuk. Az újság a harmadik, negyedik számtól kezdett el fontossá válni. Szórakozásból meg lehetett ezt csinálni, de tudat alatt bizonyára ott motoszkált mindannyiunkban, hogy a képregénynek adjunk egyfajta nemeslevelet, hogy olyan témákról is szólhasson, amelyekről addig nem állt jogában beszélni. Ilyen volt például a szex. Mivel nem lehetett beszélni róla, a dolog, hogy pszichoanalitikusan fejezzem ki magam, elfojtódott. Tudják, ugye, hogyan működik a kukta? Ha hermetikusan lezárják, a benne levő gőz felrobban. Minden felrobbant. Nagy felfordulást, nagy felháborodást keltett ez a '70-es években.

K: De a divatnak is nagy szerepe volt ebben, nem?

G: Benne volt a dolog a levegőben, ahogy mondani szokás, az underground comixokkal, Crumbbal és másokkal Amerikából jött. De amikor mi ezt elkezdtük Franciaországban, még egyáltalán nem volt divatban. Utána már igen. Később már rengeteg volt.

K: De voltak olyanok, mint a Barbarella…

G: Igen, az előbb volt, voltak egyes elszigetelt jelenségek.

K: Amik aztán később újra divatba jöttek.

G: Igen, a Barbarella tulajdonképpen soha nem is ment ki a divatból. De a Barbarella felnőtteknek való újságban jelent meg, a V Magazine-ban, ami egy kicsit, hogy is mondjam csak, könnyebb műfajú újság volt.

K: Amikor a pályáját kezdte, magazinokban, hetilapokban publikált. Most viszont gyakorlatilag csak albumok, könyvek jelennek meg.

G: Nincsenek képregényújságok. Egyetlen lap van, a Fluide Glacial, ami egyébként havi rendszerességű. Nincsenek már hetilapok, a kicsiknek való Journal de Mickey-t, a Spirou-t, a Tintint kivéve, sőt, már Tintin sincs.

K: Ez azt jelenti, hogy az emberek többet költenek képregényre? Hiszen az albumok jóval drágábbak.

G: Nem, nem, ellenkezőleg, inkább… a gazdasági fejlődés hatására új érdeklődési területek jöttek létre. Azok a fiatalok, akik képregényújságot vesznek, videojátékokat, videokazettákat, számítógépeket is vásárolnak. Korábban csak a képregény volt.

K: A francia albumok jócskán különböznek az amerikaiaktól, amik 1-2 dollárba kerülnek.

G: Igen, szinte semmibe…a comic book nagyon „cheap”. Ezek egyáltalán nem szépek, ócska a papírjuk, elnagyoltak a rajzok.

K: Amerikában is kezdenek átállni az albumkiadásra, együtt kiadni a füzeteket…

G: Most már ők is, igen. Láttam nagyon szépeket…a legutóbbi Batmant például…

K: Nagyra tartja az amerikai képregényt?

G: A szépeket igen. Nem ismerem jól az újabb iskolákat.

K: Igen sokszor parodizálta az amerikaiakat. A Superdupont-ban például…

G: Igen, az az elejétől a végéig paródia, ami engem nagyon szórakoztat…a paródia az én sajátos, egyéni módszerem. A nevettetés módszere. Amiket legutóbb olvastam, a Les gardiens (Watchmen), nagyon közepes a rajzuk, de a mesélésmódjuk nagyon új.

K: Bár azt egy angol író csinálta…

G: Igen, hogy is hívják?

K: Alan Moore.

G: Ez az. Több, meglepően jó munkája van.

K: Vagy ott van a Sandman, egy másik angol, Neil Gaiman képregénye…

G: Nem, azt nem ismerem…A legjobban a Dark Knightot szeretem, a legutóbbi Batmant, hogy is hívják az alkotóját?

K: Frank Miller.

G: Frank Miller, mindig elfelejtem. Annyira banális neve van, hogy mindig elfelejtem.

K: Mit tud csinálni Franciaországban egy képregényszerző, ha nem mennek jól az albumai?

G: Nem tudom… Ha nagyon jól rajzol, akkor reklámterületen tudja ezt kamatoztatni, vagy… Én ezt nem tudom, végül is, aki jól rajzol, annak nem a képregény az egyetlen lehetősége.

K: Ön nem tanítja a fiatalokat?

G: Nem, pedig többször fölkértek, hogy adjak órákat…vannak barátaim, akik tanítanak egyetemen, például Mézières (Valérian rajzolója).

K: Nem jönnek önhöz fiatalok, mondván: nagyon tehetséges vagyok, de szükségem van a tanácsaira?

G: Igen… mindig figyeltem erre, mert félek, hogy elsikkad valaki, akiben van valami, de még nem látszik… mindig csodáltam François Cavannát (a Hara-Kiri, majd a Charlie Hebdo főszerkesztőjét), aki… Látták Reiser első rajzait? A legelsőket, amiket publikált? Cavanna azt mondta, hogy jók, holott egyáltalán nem voltak azok. De Cavanna ráérzett, hogy van benne valami…Én erre nem nagyon vagyok alkalmas…

K: Ön szerint a mostani fiataloknak hasonlóak a problémáik, mint a hatvanas, hetvenes évek fiataljainak?

G: Igen, a lényegét tekintve. A korszakok változnak, de a problémák többé-kevésbé ugyanazok maradnak.

K: Annak idején sokat beszélt a szexuális nevelés hiányosságairól, a képmutatásról, a tabukról…

G: De akkor magammal kapcsolatban beszéltem róluk, és nem azért, hogy másokat kioktassak.

K: De ezek a kérdések akkor a levegőben voltak.

G: Abban az időben látható igény volt ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására. Mi szívesen foglalkoztunk ezekkel a kérdésekkel, a Pilote olvasói pedig kezdték el is várni ezt tőlünk. Ezzel magyarázható az Echo des Savanes sikere. Mi mindig egy kicsit előbbre haladtunk a kifejezésben, az olvasók pedig követtek minket, és amikor mindketten eljutottunk egy bizonyos pontig, amikor következett a már említett robbanás, ez volt az Echo des Savanes. Mindkét oldalról várakozás előzte meg, alkotói oldalról és olvasói oldalról egyaránt.

K: Ez egészen kivételes dolog volt, hiszen a Pilote együtt nőtt olvasóival, ugyanakkor a többi képregényújságnak, a Tintinnek, a Spirou-nak három-négyévenként kicserélődött az olvasótábora.

G: A Pilote főszerkesztőjének, René Goscinnynek szerzőpárti szerkesztési elvei voltak. A többi újságnak ezzel szemben újságpárti elvei, különösen a Tintin esetében volt ez az elv korlátozó. Goscinny azt mondta nekünk: egy kritérium van, passzoljon az anyag az újsághoz, azon kívül azt csináltok, amit akartok. Nagy elővigyázatlanság volt tőle ilyesmit mondani. Mert az ember nem kezdi újra és újra elölről ugyanazt. Eljön egy pillanat, amikor az ember óhatatlanul eléri a falat. Mi áttörtük a falat, így jött létre az Echo.

K: Később mégis újra dolgozott a Pilote-nak.

G: Igen, úgy van, ugyanis nem szakítás volt ez, csupán egyszerű választás, minthogy a kettőt nem tudtam csinálni…Ha bírtam volna, szívesen dolgoztam volna az Echónak és a Pilote-nak is. De számomra az Echo valami több volt…teljesen beleadtam önmagamat. Tehát kénytelen voltam otthagyni a Pilote-ot, ami egy időben kockázatos is volt, hiszen kevesebbet kerestem, mint korábban. Ha hogy is mondjam csak, józanul gondolkodtam volna, mindkettőt csinálom tovább, ugyanúgy, ahogy korábban egyszerre dolgoztam a Vaillant-nak és a Pilote-nak. De ezt nem tudtam megtenni az Echo esetében. Az Echo túlságosan beszippantott.

K: Önéletrajzi könyvében nem egyszer említi zsidó származását. Sokat jelent ez az ön számára?

G: Nem, egyáltalán nem, talán azért írok róla sokat, mert olyan korról szólok, amikor eléggé hátrányos volt zsidónak lenni.

K: Talán a Kretén magazin sikere azzal is magyarázható, hogy a zsidó humor mélyen gyökerezik a magyar hagyományokban, főként Budapesten.

G: De hát a zsidó humor világszerte hagyományokkal rendelkezik. Gondoljanak Woody Allenre, akit világszerte a legnagyobb rendezők között tartanak számon.

K: Szereti?

G: De mennyire! Az első, burleszkszerű filmjeit is nagyon szerettem, de a múlt héten láttam a Gyilkosság a Broadway-n című filmjét, csodálatosnak tartottam. Számomra az, hogy zsidó vagyok, ma már nem játszik. A kis küllembeli különbségtől eltekintve…

K: Tervezi újabb képregények megjelentetését?

G: Nem, nem tudom. Most már egy kicsit késő is. Többen mondták nekem, hogy nagyon fontos, amit csinálok, mert új oldalukról mutatom meg a dolgokat… Most pedig meglátogatnak a fiatalok, akik nem is egészen fiatalok már, negyven körüliek, húsz évvel fiatalabbak nálam, ami azt jelenti, hogy amikor én képregényeket írtam és rajzoltam, ők kamaszok voltak, olvasták…most azt mondják, a neveltetésük egy részét én alkottam.

K: A Fluide Glacialban nem kevés ilyen korú szerző van.

G: Igen, de vannak fiatalabbak is. Nincs nemzedéki kérdés, nincsenek a priorik, egyet kivéve: az kell, hogy jó legyen az anyag, humoros legyen.

K: Mi a Fluide Glacial titka, hiszen ez az egyetlen képregényújság, ami még létezni képes?

G: Amikor a képregény robbanásakor megalapítottuk a Fluide-et, kiválasztottunk egy terepet, és meg is maradtunk ott: a humornál. Sok más újság jött létre a mi megalakulásunkkor, és lassanként megszűntek. Pedig volt köztük nagyon szép is, a Métal Hurlant, például, csodálatos volt, de aztán, nem is tudom, valahogy kifulladtak.

K: Az Echo des Savanes-t talán szétfeszítette az a rengeteg minden, ami benne volt. Mandryka humora például egyáltalán nem az a fajta humor, mint az öné. Emlékszem az Echo keletkezésének történetére: Mandryka megírta és megrajzolta azt a bizonyos Álarcos Uborkát, aki nézi, hogy nőnek a sziklák, ez a munka még csak nem is nagyon humoros…

G: Az Echót tulajdonképpen René Goscinny hozta létre azzal, hogy visszautasította Mandrykának ezt a munkáját. Mandryka borzasztóan begurult, azt mondta, ha ezt nem akarja megjelentetni, majd én megcsinálom a saját újságomat. Megkérdezte Claire Bretécher-t és engem. Így alakult meg az Echo des Savanes.

K: A Fluide Glacial viszont kizárólag humorban utazik.

G: Igen, ez az egyetlen dolog ami kvázi kötelező benne. Ebben legalább nem lehet nagyot tévedni.

K: A Mad is ilyen: gyakorlatilag állandó szerzőgárda, ugyanazok a témák…

G: Megvannak nekem az első, Kurtzmann-féle Madek, még az ötvenes évekből…már 40 éve megy a Mad.

K: Tehát a humor mindig eladható.

G: Az embereknek mindig szükségük van a nevetésre. Talán van a humornak olyan fajtája, ami elavul, de a Humor, nagy H-val, nem avul el. Nézzék meg a Marx-testvérek bármelyik filmjét, ugyanolyan jól lehet rajta nevetni, mint annak idején. Persze, mondom, vannak humorok, amik elavulnak. Az Echo des Savanes humora, sok szexszel, miegyébbel, annak a humornak annyi, annak vége. Akkor az volt a divat, az underground, a hippi…

K: És mi most a divat?

G: Most nem tudom. A nevetés, minden formájában. De a nevetés most nem divat, hanem egy alkotóelem.

K: Sok helyen publikálják a munkáit Franciaországon kívül? Lefordítható ez a fajta humor?

G: Nem nagyon. Nagyon szerettem volna, ha lefordítanak amerikaira. Azért mondom, hogy „amerikaira”, mert nagyon „amerikabarát” vagyok mind a stílusomat, mind az ízlésemet tekintve. Szeretem az amerikai mozit, az amerikai képregényt, jól ismerem az amerikai kultúrát. Élnek ott rokonaim is, jártam New Yorkban, Los Angelesben. A háború után, amikor 12-13 éves voltam, egy csomó dolog jött át, megnéztem az összes feliratos filmet, a westerneket, Walt Disneyt, mindent, tehát nagyon érzékenyen figyeltem mindent, a Madet is, de valójába ebben az egész angolszász kultúra is benne foglaltatik, így a Monty Python is. Nagyon szeretném, ha a Vegyesecske Rovatocskát lefordítanák angolra…valamennyire tudok is angolul, tudnék is bizonyos határokig segíteni a fordításban, megmagyaráznám neki a nyelv fondorlatait.

K: Tesz ezért valamit?

G: Ez nem az én dolgom…A Dargaud kiadónak van egy amerikai leányvállalata, de még az Astérix sem siker, pedig azt a világ összes nyelvére lefordították. De valahogy Amerikában nem megy.

K: Talán Amerikában nincsenek meg a megértéséhez szükséges hagyományok. Végül: mit jelent önnek az, hogy szó szerinti anyanyelvére fordítják?  Hiszen mint említette, tizenöt évesen még folyékonyan beszélt magyarul, de azóta már nem használja a nyelvet.

G: Soha nem jártam Magyarországon, egyrészt nem vagyok valami nagy utazó, másrészt nem is volt soha igazán kedvem elmenni… ahogy Afrikába vagy a Közép-Keletre sem volt soha kedvem elmenni… De hát mégiscsak magyarországiak a gyökereim, szóval ez más.

K: Köszönjük a beszélgetést.

gotlib_1992_2.jpg

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.