Vázlat a Journal de Tintin történetéhez
2016. november 16. írta: Bayer Antal

Vázlat a Journal de Tintin történetéhez

Nagy örömömre a Vaillant-lexikonomnak jó volt a fogadtatása, ezért már elkezdtem dolgozni egy következő képregénytörténeti köteten, amely az 1946-ban Belgiumban alapított Journal de Tintin sorozatait fogja bemutatni. Ami itt következik, egy vázlat csupán, amelynek egy része az előszóba fog bekerülni, más passzusokat az egyes sorozatok leírásába fogok beleszőni. Jó hosszú, és főként az újság alapítóinak és legfontosabb munkatársainak a viszonyairól, a főszerkesztői koncepciók váltakozásáról és más, a lap sorsát meghatározó eseményekről szól, de ha valakinek felkelti az érdeklődését, nyugodtan rákereshet az egyes nevekre, címekre - igaz, legtöbbjükről maximum francia források állnak rendelkezésre. Képből is csak párat helyeztem el, hogy megtörjem a folyószöveg monotóniáját.

Bár a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatoknak nincs sok értelmük, és a történelemtudomány óva int minket attól, hogy túlértékeljük egyes személyek konkrét tevékenységét, nehéz elképzelni, milyen lett volna a francia-belga képregény története a Journal de Tintin nélkül. 1946-os alapításától az 1970-es évek második felében bekövetkező hanyatlásáig  meghatározó szerepet töltött be, népszerű sorozatok tömegét indította útjára, ma is ünnepelt alkotók számára biztosította az első megjelenés, a fejlődés és a szárnyalás lehetőségét.

És mindez nem történt volna meg, ha nem találkozik egymással egy zseniális alkotó és egy kiváló érzékű üzletember.

Még mielőtt belemennénk ennek a részleteibe, fontos megemlítenünk a konkurenciát is, elvégre a Journal de Spirou már 1938 óta létezett – sőt ellentétben örök riválisával, ma is létezik, közeledik a nyolcvanadik születésnapja. De ahhoz, hogy a belga képregény meghódítsa előbb Franciaországot, majd Európa jelentős részét, a Spirou önmagában nem lett volna elegendő.

És persze 1938-ban már kilenc éve futottak az imént említett zseniális alkotó, Hergé figurájának, Tintinnek a kalandjai. Méghozzá igen jól. Olyannyira, hogy Hergének esze ágában sem volt közösködni más képregényesekkel, remekül elvolt a XXe siècle című belga lap mellékletében, a Le Petit Vingtième-ben. Csak hát közbejött a háború, a lapot betiltották, és Hergének kompromisszumokat kellett kötnie ahhoz, hogy új megjelenési lehetőségre leljen.

Ám míg a Spirou 1944 végén önfeledten ünnepelhette a felszabadulást és a magazin újraindulását, Hergének komoly gondokkal kellett szembenéznie. A német megszállás alatt ugyanis rendszeresen dolgozott a náci befolyás alatt álló Le Soirnak, és bár Tintinnek a háború alatt megjelent kalandjai szándékosan politikamentesek voltak, Hergét kollaboránsnak tekintették, és felelősségre akarták vonni. Szerencséjére akkor már valóságos nemzeti ikonnak számított, még a király is imádta a történeteit, ezért úgy értelmezték tevékenységét, mint ügyetlenségből, naivitásból fakadó cselekedeteket, nem pedig árulásnak – ezért megúszta két év publikációs tiltással.

Időközben Raymond Leblanc, egy volt ellenálló, aki a háború előtt vámellenőrként tevékenykedett, felfedezte magában a vállalkozói vénát, és két barátjával együtt kiadót alapított Le Lombard néven. Romantikus regények és egy filmes magazin után felmerült egy képregényújság ötlete, a Spirou mintájára. De ez csak akkor működhetett, ha meg tudják nyerni maguknak Hergét.

A szilenciumtól szenvedő Hergének úgy jött a Leblanc által felajánlott lehetőség, mint egy falat kenyér. Volt ellenállóként Leblanc kapcsolatai révén könnyedén elintézte, hogy Hergé dolgozhasson, és hogy jusson elég papír a hetilap kinyomtatásához. Az első szám 60 ezer példányban jelent meg, benne egy új Tintin-történet, a Naptemplom első oldalaival – az újságot elkapkodták, a siker azonnali volt.

tintin1.jpg

Az első szám borítója

Hergé és Leblanc kiegészítették és kölcsönösen tisztelték egymást, ám a Journal de Tintin hullámzó története a kettőjük közötti viták sorozatából áll össze.

Leblanc az első pillanattól elismerte, hogy cseppet sem konyít  a képregényekhez, tartalmi kérdésekben teljes mértékben Hergére kíván hagyatkozni, aki viszont a főszerkesztői posztot nem, csak a „mindenható” művészeti vezetői szerepet vállalta.

Az első választás éppen tőle származott, régi munkatársát, Jacques Van Melkebekét ajánlotta – akinek a múltja azonban Hergéénél is foltosabbnak bizonyult, így hamar lemondásra kényszerült (bár Hergé megtartotta a csapatában).

De szinte azonnal felmerült egy más jellegű gond is: a siker hatására (és a papírhiány csökkenésének köszönhetően) emelni kellett az oldalszámot, márpedig Hergé határozottan közölte Leblanc-nal, hogy az általa „hozott” Edgar P. Jacobson, Paul Cuvelier-n és Jacques Laudyn kívül nem ismer olyan rajzolót, aki méltó lenne az általa elvárt színvonalhoz.

Leblanc azonban nem volt hajlandó ebbe beletörődni, és Párizsba utazott, ahol beajánlották neki a már veteránnak számító Le Rallicot. Ugyanebben az időszakban ismert meg egy talpraesett fiatalembert, a saját írói karrierről többnyire még csak álmodozó André Fernez-t, akit azon nyomban meg is tett főszerkesztőnek, felvállalva a konfliktusokat Hergével. Fernez remek munkát végzett, így Leblanc-nak végül könnyű dolga volt: akárhányszor Hergé fanyalogni kezdett, hogy egyik vagy másik új szerző nem elég jó a Tintin név által fémjelzett laphoz, elég volt elé tennie az eladási adatokat.

Volt azonban Leblanc-nak egy még kiválóbb húzása. A belga lapok nehezen jutottak el a francia közönséghez, és attól tartott, előbb-utóbb rendeződni fog a háború alatt szétzilálódott franciaországi ifjúsági sajtó helyzete, márpedig akkor ki fog onnan szorulni. A szóba jöhető partnerek egymás után mondtak nemet, ám szerencséjére találkozott az akkor még szintén kiadói pályája elején álló Georges Dargaud-val, aki lelkesen vállalta a Journal de Tintin franciaországi terjesztését. Ez a terjesztés valójában egy külön franciaországi verziót jelentett, néha kisebb, néha jelentősebb különbségekkel a belgához képest.

A Fernez-korszak 1959-ig tartott, ez tekinthető a Journal de Tintin első aranykorának. Ekkor került a laphoz Jacques Martin, Bob de Moor, Craenhals, Funcken, Macherot, Weinberg, Tibet, Graton, Attanasio, Reding, Uderzo és Goscinny. Sőt hirtelen sértődöttségében André Franquin, a rivális Spirou ikonikus alkotója is átigazolt rövid időre. Ekkor futottak fel az olyan sorozatok, mint Blake et Mortimer, Corentin, Alix, Chlorophylle, Dan Cooper, Chick Bill, Michel Vaillant, Oumpah-Pah, Jari, Clifton és Spaghetti.

chloro.jpg

Chlorophylle, akit magyarul Vakarcs néven ismerhettek a Buksi olvasói - Raymond Macherot figuráját később számos már alkotó rajzolta

Hergé folyamatosan konfliktusokba került Fernez-vel, és állandóan beleszólt a többi rajzoló munkájába. Ezt néhányan igen rosszul tűrték, ám sokan éppen ennek köszönhették, hogy tökélyre tudták fejleszteni saját stílusukat a „ligne claire” iskolán belül (bár ezt a nevet csak jóval később találta ki Joost Swarte). Bob de Moorra azonnal le is csapott Hergé, és megtette asszisztensének, ahogy később Martint is, akit pedig eleinte rengeteget kritizált. A mester mindenkitől tökéletességet és alaposságot várt el, mániájává volt a pontos dokumentáció, a tervezés.

alix.jpg

Jacques Martin leghíresebb figurája, Alix egy címlapon

Problémák forrásává vált az is, hogy Fernez becserkészte a korszak másik legnépszerűbb belga képregényének, a Bob et Bobette-nek (eredeti flamand nevükön Suske en Wiske) az alkotóját, Willy Vandersteent. Hergé eleve féltékeny volt ennek a sorozatnak a sikerére, azt meg pláne rosszul tűrte, hogy „házon belülre” került, és minden áron ennek a stílusát is a sajátjához akarta igazítani. Szerencsére Vandersteen nem csinált ebből presztízskérdést, és hajlandó volt finomabb változtatásokra. Másoknak több bosszúságot jelentett Hergé diktatúrája: a fiatal Tibet számára állandó frusztráltságot jelentett, hogy a legjobb ötleteit sosem fogadta el, túlságosan „közönségesnek” tartotta a főnök, így aztán sokszor mások forgatókönyvei alapján dolgozott.

bobbobette.jpg

Bob és Bobette valószínűleg nem véletlenül került csak ritkán a címlapra...

A lap közönsége időközben egyre csak nőtt, amiben a kiváló sorozatok minősége mellett komoly szerepet játszottak Leblanc eredeti marketing-ötletei is. Elsőként találta ki, hogy kuponokat („Tintin-bélyegeket”) helyezzenek el a lapban, amelyeket az olvasók számos ajándékra válthattak be. Az akcióhoz sok hirdető is csatlakozott: a rendszer népszerűsége csúcsán 200 millió Tintin-bélyeg került forgalomba Belgiumban.

Megérdemel egy bekezdést Hergé és Goscinny viszonya is. Az akkor még pályája elején álló Goscinny mélyen tisztelte Tintin alkotóját, aki viszont egyáltalán nem volt vevő arra a humorra, ami később Asterix, Lucky Luke és Iznogoud fenomenális sikerét eredményezte. Mindezek ellenére Hergé nem „túrta ki” Goscinnyt, aki egészen 1965-ig szállított sztorikat a Journal de Tintin egyes rajzolóinak.

Leblanc 1954-ben elérkezettnek látta az időt a következő nagy dobásra: Belvision néven megalapított egy animációs stúdiót, amellyel az volt a célja, hogy létrehozza Walt Disney „fordított” konkurenciáját: míg Disney-ék figurái rajzfilmekben kezdték, és utána váltak népszerűvé képregényekben, úgy vélte, a már jól bevezetett képregénykarakterek kalandjai működőképesek lennének rajzfilmen is. Ez részben be is vált, előbb a televíziós, majd az egész estés animációk tekintetében a Belvision több évtizeden át európai piacvezető lett, de az amerikai riválisok szintjére sosem jutott el.

Leblanc-t annyira lefoglalta a rajzfilmes projekt, hogy amikor 1959-ben Fernez közölte, mostantól írói karrierjére koncentrál, és lemond a főszerkesztői pozícióról, hagyta, hogy Hergé megint egy saját jelöltet nevezzen meg. Ez pedig nem volt más, mint saját titkára, Marcel Dehaye.

Ez megint nem bizonyult jó döntésnek, Dehaye ugyanis nem tudott felnőni a feladathoz, a súlyos személyi válságba süllyedő Hergé pedig egyre inkább hanyagolta művészeti vezetői teendőit.  A lap színvonala stagnálni kezdett, bár továbbra is vonzotta a tehetségeket, ekkor került a laphoz William Vance és Géri, és főleg ekkor mutatkozhatott be rajzolóként is az rendkívül sokoldalú, addig csak íróként tevékenykedő Greg.

Hergé és Greg viszonya ellentmondásos volt. Hergé alapvetően nem nagyon kedvelte Greg munkáit, ám írói tehetségét ő is elismerte, olyannyira, hogy amikor éppen fogytán volt az ihletnek, megrendelte tőle egy Tintin-történet szinopszisát. Greg legnagyobb erőssége ugyanis abban rejlett, hogy bármely szerzőtárshoz képes volt alkalmazkodni, személyre szabott történeteket tudott nekik írni. Ez a képregényepizód végül nem valósult meg, ám a korabeli Tintin-rajzfilmek forgatókönyvét Hergé Gregre bízta.

Bár más újságoknak is dolgozott – a Vaillant-nak a Les As kalandjait, a Pilote-nak az Achille Talon-oldalakat készítette – Gregnek egyértelműen a Journal de Tintin volt a szívügye. Erről tanúskodik az is, hogy meggyőzte a francia képregény nagy veteránját, Alain Saint-Ogant egykor hatalmas sikert hozó sorozatának, a Zig et Puce-nek az újraindításáról. Negyven évvel korábban ez volt az első olyan francia nyelvű képregény, amely következetesen alkalmazta a szóbuborékokat – még Tintint is bőven megelőzve. Maga Hergé is nagy tisztelője volt Saint-Ogan klasszikus munkáinak. Gregnek annyira fontos volt ez a projekt, hogy még a saját honoráriumáról is lemondott.

zigpuce.jpg

Zig és Puce nagy visszatérése Greg rajzaival

Ezt az ötletét elfogadta ugyan a szerkesztőség, de sok más esetben falnak ütközött Hergé konzervatív szemlélete miatt, így 1965-ben már komolyan fontolóra vette, hogy elhagyja a Tintint. Elment Leblanc-hoz, aki végighallgatta a panaszait, majd közölte vele, hogy másnaptól ő a főszerkesztő. Első döbbenete után Greg elvállalta a feladatot, azzal a feltétellel, hogy munkaideje felében továbbra is íróként dolgozhat.

Greg hatalmas ambícióval vetette bele magát a Journal de Tintin modernizálásába, és el is hozta a lap „második aranykorát”, amivel 600 ezerre tornászta fel a példányszámot. Erre a duzzogó Hergé sem tudott mit mondani…

Új sorozatok tömkelege indult, és számtalan új tehetség kapott kibontakozási lehetőséget. Greg maga pedig elképesztő mennyiségű munkát végzett, előfordult, hogy a lap felében futó képregényeket ő írta (rajzolni már azért neki sem maradt ideje, energiája), némelyiket álnéven is jegyezte, hogy kevésbé legyen szembetűnő az egyoldalúság. De mivel a visszajelzések pozitívak voltak, mindenki örült – kivéve azokat a munkatársakat, akik elől korábban titkolták az olvasók körében tartott felmérések eredményét, és most kiderült, hogy nem is annyira számítanak népszerűnek, mint azt évekig hitték.

Greg hozta a Journal de Tintinhez Hermannt, Danyt, Dupát, Godard-t, a Turk-De Groot párost, nála debütált Mouminoux, Derib, Wasterlain, Auclair, átment a Spirou-tól Eddy Paape és Guy Bara. Az új kedvencek közül néhány: Bernard Prince, Bruno Brazil, Luc Orient, Olivier Rameau, Martin Milan, Robin Dubois, Comanche,  Buddy Longway… Az új főszerkesztő megújította az újság szerkezetét is, szakított az addigi egységes, egy-két oldalankénti folytatásokkal, helyette három-négy oldalt kaptak a sorozatok, illetve néhány esetben áttért a 8-10 oldalas epizódonkénti közlésre.

martinmilan.jpg

Martin Milan, Christian Godard figurája

Úttörője volt Greg a nemzetközi kapcsolatok ápolásának is. Amikor a Pif-Gadget ­beszüntette a Corto Maltese közlését, ő befogadta Prattot, akitől még egy másik sorozatot is megjelentetett. Ő maga fordította franciára egy kedvenc amerikai stripjét, a magyarul Rézeleje törzsfőnökként ismert Redeye-t (franciául La tribu terrible). Befogadta a Dani Futurót, Mora és Gimenez képregényét is, miután eredeti közlési helye, a Tintin spanyol verziója befuccsolt.

És bár többen nehezményezték, hogy „mindent” ő maga akar írni, ez sem felelt meg a valóságnak, hiszen az ő regnálása alatt nevelődött ki a forgatókönyvírók új nemzedéke, élén Jean Van Hamme-mal és Jean-Luc Vernallal.

De minden sikertörténetnek vége szakad egyszer. Az 1970-es évek elejétől több változás is beállt a francia képregénypiacon. Egyrészt az egyik konkurens, a Pilote elkezdett „felnőni” az olvasóival, és tulajdonképpen egy egész korosztályt elragadott a vetélytársaktól (majd pár évvel később maga is áldozatává vált a belőle kiváló új, még bátrabb lapoknak, de ez már egy másik történet). Másrészt pedig látványosan fejlődni kezdett a televízió. A még 1964-ben indult második csatorna fokozatosan megtelt tartalommal, idővel erőteljesen terjedni kezdett a színes adás, a képregénynek kezdett nehezére esni felvenni a versenyt ezzel a kvázi ingyenes szórakoztató eszközzel.

Közrejátszottak ezzel részben összefüggő szubjektív tényezők is. Raymond Leblanc-t egyre jobban lefoglalta az animációs stúdiója, a kiadóvezetői teendőket átengedte fiának, Guy Leblanc-nak, aki új seprőként olyasmibe is bele akart szólni, amit apja az ehhez jobban értőkre bízott. Amikor az ifjú Leblanc előállt egy kvótarendszerrel, hogy hány humoros és hány kalandos történetnek kellene lennie egy-egy számban, Gregnél betelt a pohár. Persze nem maradt munka nélkül, Georges Dargaud azonnal leszerződtette, és nemsokára megbízta a Pilote-ot és a Tintin francia változatát megjelentető kiadó amerikai irodájának a létrehozásával.

Új főszerkesztő után kellett nézni, és mint a későbbi eseményekből kiderült, a váltás hosszú távon végzetesnek bizonyult. A Leblanc által választott Greg után Hergé úgy érezte, most ő nevezheti meg az utódot. Azt a Henri Desclez-t választotta, akinek lekötelezve érezte magát, amiért az akkor a Le Soir rovatvezetőjeként dolgozó fiatalember elintézte neki, hogy közel harminc év után ismét megjelenhessenek a munkái a vezető belga napilapban, amely addig nem volt hajlandó megbocsátani neki a háború alatti tevékenységét.

Persze ettől még Desclez-ből lehetett volna jó főszerkesztő. Nem lett az. Igaz, szerencsétlen helyzetbe került az ifjabb Leblanc-nal együtt, hiszen valószínűleg a váltás nélkül is leszálló ágra került volna a képregényes hetilap. Greg ugyan nem hagyta cserben utódját, és továbbra is szállította a népszerű sorozatok forgatókönyveit, de az idősebb szerzők közül többen távoztak, illetve a megmaradtak rosszul viselték, hogy a közepes rajzolónak tartott Desclez be akarja erőltetni a lapba a saját munkáit. Voltak ugyan szerencsés húzásai, ő hívta például a Tintinhez a svájci Cosey-t, aki megalkotta a korszak egyik legnépszerűbb figuráját, Jonathant, valamint nála kezdett Franz, Denayer, Bédu és Serge Ernst.

Desclez főszerkesztősége alatt – bár aligha emiatt – vált legerőteljesebben ketté a Journal de Tintin belga és francia verziója. A francia változatba ugyanis átkerült a profilt váltó Pilote néhány korábbi sikersorozata, igaz, csak egy-két epizód erejéig. Blueberry, Lucky Luke, Tanguy et Laverdure és Achille Talon vendégeskedett náluk, Bob Morane pedig véglegesen beköltözött, egyedüliként a belga verzióba is.

Alig egy évnyi tevékenykedés után Desclez megbukott, leváltották. Nagyon nem is bánta a dolgot, ugyanis időközben felfedezett magának egy új területet: Kanada francia nyelvű régióit. Ki is költözött, új  kiadót alapított, és egész szép karriert futott be.

Az új főszerkesztő egy régi bútordarab, André-Paul Duchâteau lett, akit addig elsősorban a hosszú éveken át közönségkedvenc Ric Hochet írójaként ismerhettek az olvasók. Duchâteau próbálta menteni a menthetőt, de neki is meggyűlt a baja a továbbra is arrogáns Guy Leblanc-nal, és nem tudta, talán nem is akarta megakadályozni a korábbi sikerszerzők folytonos elvándorlását.

Ismertsége alapján Jean Graton és az általa készített Michel Vaillant távozása jelenthette a legnagyobb veszteségét, ám az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez a sorozat már jó ideje nem volt képes megújulni. Duchâteau szó nélkül tudomásul vette, hogy Graton elmegy a laptól, ellenben tett egy ellenállhatatlan ajánlatot asszisztensének, Christian Denayer-nek, aki Duchâteau-val együtt hamarosan útjára indított egy új autóversenyzős sorozatot.

Az elégedetlen szerzőknek viszont egy német kiadó tett ellenállhatatlan ajánlatot. A Zack már jó ideje vett át a Journal de Tintinből sorozatokat, sőt elkezdett megrendelni vadonatújakat is, például Dan Cooper szerzőjétől, Albert Weinbergtől. A hetvenes évek végén pedig az a bátor ötlete támadt, hogy egy európai (értsd: több nagy nyugati piacon azonos tartalommal megjelenő) képregénymagazinnal jókora szeletet ki tudna hasítani a tortából. A francia változatnak a Super As nevet adta, befogadta Gratont és más szerzőket, és még a Pilote egykori főszerkesztőjét, Jean-Michel Charlier-t is meg tudta nyerni új történetek írására.

Ám a németek elszámolták magukat, a kaland alig másfél évig tartott. A gyors kudarchoz az is hozzájárult, hogy – feltehetően a több nyelven történő párhuzamos megjelenés miatt – jóval magasabb oldalárat fizetett a rajzolóknak, mint a konkurensek. A Super As 1980-ban kimúlt.

Ám ezt Duchâteau már nem főszerkesztőként érte meg, Jean-Luc Vernal lépett a helyére. Ez megint csak rossz döntés volt, mivel Vernal igen sok alkotóval került vitába. Rohamosan romló egészségi állapota miatt Hergé ekkor már jó ideje nem szólt bele semmibe, Raymond Leblanc pedig kezdte megunni a dolgot. Lehet, hogy a hosszú agónia elkerülhetetlen volt – bár a Journal de Spirou példája azt mutatja, hogy ezt az időszakot is át lehetett vészelni, ha nincsenek belső konfliktusok.

A Vernal-korszak kiemelkedő sorozat a még Duchâteau idején elindult Thorgal volt, Jean Van Hamme és a lengyel Gregorz Rosinski viking-fantasy képregénye. Ám ezen kívül nem sok emlékezeteset tudott felmutatni. Említésre méltó azért a részben magyar témájú Lester Cockney és a D&D divatra korán rácsatlakozó Aria. És némileg ironikus módon Vernal főszerkesztősége alatt valósultak meg a Greg által megálmodott amerikai együttműködések: Gil Kane és Leonard Starr sztárrajzolók egy-egy képregénye franciául jelent meg először, a Tintinben.

thorgal.jpg

Egy Thorgal-címlap (Thorgal nélkül), jobbra fent Cubitus (magyarul Porcogó), Dupa kedves figurája

1980-tól összeolvadt a belga és francia verzió. 1983-ban elhunyt Hergé.

A végjáték már szinte kínosan alakult. Leblanc úgy döntött, lezárja kiadói tevékenységét, és eladta a Lombard-t a Journal de Tintinnel együtt a Média Participations nevű cégnek, amit a lap munkatársai igencsak rosszul fogadtak. A vevő ugyanis a határozottan keresztény szellemiségű Fleurus kiadóból nőtt ki, és az alkotók attól tartottak, ez ki fog hatni a szerkesztőségi munkára is, a megmaradt nagy nevek közül szinte az utolsók is távoztak ekkor.

(A sors iróniája, hogy a félelem nem bizonyult megalapozottnak: a Média Participations szakmai befektetőként lépett fel, tudatosan építkezett, 1988-ban bekebelezte a Dargaud-t, 2004-ben a Spirou-t is kiadó Dupuis-t. Hosszú évek óta a legnagyobb képregénykiadó csoport, sőt összességében a negyedik legnagyobb könyvkiadó csoport a francia nyelvterületen.)

Aztán 1988-ban Hergé özvegye és örököse úgy döntött, hogy megvonja a Tintin név használatát a kiadótól, mivel saját lapot akar indítani Tintin Reporter címen.

Ez már túl sok volt. Bár a Tintin Reporter (amelyben a régi Tintin-történetek újrakiadásán kívül alig volt képregény) már az év vége előtt befuccsolt, az ezzel párhuzamosan újrainduló szerkesztőség nem tudta ismét megszerezni a névhasználati jogot. A roppant fantáziátlan nevű Hello Bédé főszerkesztője megint Vernal lett, akinek a korábbi tartalomnak csak egy részét sikerült átmentenie. 1991-ben a fiatal Yves Sente került a helyére, neki jutott a kétes megtiszteltetés, hogy két évvel később lezárja a francia-belga képregény történetének ezt a fejezetét.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.