Sandman: Nem homokban gyökerezik
2016. október 17. írta: Bayer Antal

Sandman: Nem homokban gyökerezik

A tegnapi képregénybörzén végleg elfogyott a Buborékhámozó fanzin/szaklap 7. száma, ennek "örömére" megosztom itt az egyik cikkét. Sajnos időközben a Sandman magyar kiadása megszakadt...

Húsz évvel az első epizód amerikai megjelenése után végre magyar kiadásban is olvasható Neil Gaiman első kiugró sikere, a Sandman. Noha Gaimannek egy képregénye már 1990-ben szerepelt a Falomlás-antológiában, nálunk eddig inkább  a kép nélküli irodalom képviselőjeként, azon belül is a fantasy kiemelkedő művelőjeként ismerték. A 75 füzetből álló Sandman-alapsorozatban megidézett zsánerek közül is kétségkívül a fantasztikum képezi a legszélesebb réteget, ám leginkább éppen ez az első, utólagosan „Prelűdök és noktürnök” címre keresztelt gyűjteményes kötet árulkodik az igazi gyökerekről: az Álmok hercege a horror műfajában fogant.

Az 1950-es években az amerikai képregénykiadók öncenzúrázó szabálykönyveként elfogadott Comics Code lényegében kiherélte a horror műfajt. Mivel semmi ijesztőt nem volt szabad megjeleníteni – sőt, a „horror”, „terror” és „bűn” szavak még a címekben sem szerepelhettek – az egész zsáner az értelmét veszítette. A kiadványait elsősorban erre a műfajra koncentráló EC Comics 1956-ban be is szüntette valamennyi füzetét, egyedül a Mad-et tartotta meg, de innentől kezdve azt is magazin formátumban jelentette meg – ami által ki is vonta a Comics Code hatálya alól.

A hirtelen állandó munka nélkül maradt rajzolók közé tartozott az akkor 29 éves Joe Orlando, aki öt évvel korábban Wallace Wood asszisztenseként kezdett sci-fi és horror történeteken dolgozni. Szabadúszóként ezután adaptációkat készített a Classics Illustrated-nek (Ben Hur, Kim, Két város meséje), illusztrációkat gyerekkönyvekhez és címlapokat a Newsweek-nek. Aztán 1964-ben végre eljött az ő ideje: a Warren Publishing Creepy címen útjára indított egy fekete-fehér magazint , amely horror képregényeket közölt. Mivel ez nem számított ifjúsági lapnak, nem kellett figyelembe vennie a Comics Code-ot. Az EC-s veterán Orlando nem csak grafikusként, hanem szerkesztőként is csatlakozott a laphoz.

Már az Creepy első számában megjelent a mintaként szolgáló antológiákból ismerős „házigazda” figurája, akit ennél a lapnál „Uncle Creepy”-nek hívtak. A kriptaszökevény nagybácsihoz két évvel később csatlakozott a testvérmagazin narrátora, „Cousin Ernie”, majd 1969-ben a Vampirellával egészült ki a horror témában élre álló kiadó választéka. Ám addigra Orlando ismét váltott – 1968-ban átszerződött a horror címeibe új életet lehelni készülő DC Comics-hoz.

A DC korábbi horror-címei – élükön a még 1951-ben indított House of Mystery-vel – 15 éven keresztül készségesen alkalmazkodtak a Comics Code-hoz. Az izgalmakat leginkább a világűrben keresték, mérsékelten dermesztő idegen lények küszöbön álló inváziójával riogatták az amerikai ifjúságot. A hatvanas évek közepén már szuperhősök is beköltöztek a rejtélyek házába: itt talált új otthonra J’onn J’onnz, a Marsbéli Fejvadász, míg a már a Comics Code-érában indított epigon címben, a House of Secrets-ben ismerkedhettünk meg többek között a szupergonosz Eclipsóval. A titkokban szegény titkok háza be is zárt 1966-ban.

De a hatvanas évek végén már elkezdték feszegetni a Comics Code kereteit. A popkultúra terjedése oly mértékben változtatta meg a világot, hogy arról a bevált képletekhez ragaszkodó képregénykiadóknak is muszáj volt tudomást venniük. Kiderült az is, hogy a comic book formátumon és a hagyományos újságos terjesztésen kívül is van élet: nem csak a Mad és a Creepy talált el más utakon a közönségéhez, hanem az egyre erőteljesebben kibontakozó, a tabukkal mit sem törődő (illetve, éppen hogy nagyon is törődő, hiszen azokat döngető) underground comics is egyre nagyobb olvasótáborhoz jutott el.

Ráadásul lépéskényszerbe is került Carmine Infantino, a DC újonnan kinevezett főszerkesztője. A kiadó évtizedek óta megszokta, hogy egyeduralkodó az amerikai képregénypiacon, márpedig Stan Lee vezérletével a Marvel ekkorra már felvette az utazósebességet, és komoly kihívást jelentett a DC számára. Infantino jelentősen megújította a rajzológárdát, leszerződtette az ifjú titán Neal Adamst, átcsábította a Marveltől két emblematikus grafikusát, Steve Ditkót és Jack Kirby-t, és szinte minden címnél lecserélte a szerkesztőket, új irányoktól remélve a hegemónia megtartását.

Ez a környezet fogadta hát Joe Orlandót, akit természetesen a horror-címek feltámasztásával bíztak meg, persze úgy, hogy a Comics Code Authority se kapjon szívbajt. A House of Mystery első, általa szerkesztett számában a korábbi történetekből közölt válogatást, majd a következőben, az 1968 májusi dátumú 175.-nek az első oldalán már ott tornyosult az „igazi” rejtélyek háza, előtte új házigazdájával, Káinnal, akinek az arca a 182. számtól már a címfelirat mellett is megjelent.

02_cain-houseofmystery175.jpg

A váltás nyilván sikeres lehetett, hiszen egy évvel később, egy „DC Special #4” című különszámban a megszokott két-három helyett tizenhárom rövid történetet mutatott be Káin, és ekkor bukkant fel először mellette testvére, Ábel. Ő aztán az 1969 augusztusában a 81. számmal újrainduló House of Secrets sztorijait prezentálta. Orlando egykori mentoráról, Wallace Woodról sem feledkezett, gyakran adott neki munkát.

03_abelhos99wrightson.jpg

01_kain_abel.jpg

Káin és Ábel a Sandmanben

A horror–szekció további bővítéseként indult 1969-ben – de egy másik szerkesztő, Dick Giordano irányítása alatt – a Witching Hour. Természetesen ennek az antológiának is volt házigazdája, de egy csavarral: három különböző korosztályhoz tartozó boszorkány, Mordred, Mildred és Cynthia egymással versengve mesélt rémeseket, és természetesen ők sem maradhattak ki a címfeliratból. Az első történetet a magyar származású Alex Toth rajzolta (róla bővebben a Nero Blanco Comix 3-ban lehet olvasni).

05_witchinghour01-05.jpg

04_veszbanyak.jpg

A banyák a Sandmanben

1972-ben két újabb olyan címmel szaporodott  a DC kínálata, amelynek a kerettörténetében a Gaiman Sandmanjének az egyik leendő szereplője látható. A Weird Mystery Tales-ben maga Végzet (Destiny), míg a Secrets of Sinister House-ban Éva szolgált narrátorként. Igaz, előbbi cím első számaira nem igazán alkalmazható a horror címke, ugyanis többnyire a Jack Kirby szabadon szárnyaló fantáziájából kiszabadult furcsa lények népesítették be.

06_weird_mystery_tales_1972_001_p001.jpg

07_vegzet.jpg

Végzet a Sandmanben

Évának viszont már az első megjelenése is vészjósló volt. A Secrets of Sinister House 6. számának első oldalán Káin és Ábel rettegve menekül, amikor meghallja közeledő csoszogását. A kiváló filippínó rajzoló, Alfredo Alcala által megelevenített vénséges csoroszlya nem is okoz csalódást, legalább olyan ronda banya, mint a Witching Hour hármasának legöregebbike.

08_sinister_house_cain_abel.jpg

09_secrets_of_sinister_house-06-02.jpg

10_eva.jpg

Éva a Sandmanben

Mint az illusztráción látható, Éva vállán egy holló gubbaszt. A lap levelező rovatában (amelyben egyébként kikéri magának, hogy a leveleket valami „Mr. Orlandónak” címezzék) felfedi, hogy a madár neve Edgar Allan, és valójában egy elvarázsolt, halott ember. Ez a motívum is visszatér majd a Sandmanben, hiszen Morfeusz aktuális hollója nem más, mint Matthew Cable, a Mocsári Lény (Swamp Thing) feleségének előző, csúf véget ért párja.

1973 nyarán Orlando régi álma válhatott valóra, amikor útjára indította a Plop! antológiát. Azt vallotta ugyanis, hogy a horror és a humor igen jól elférnek egymással, ahogy azt tapasztalhatta annak idején még az EC Comics-nál. A Plop! a Witching Hour képletét alkalmazza, amennyiben több narrátora is van, mégpedig Káin, Ábel és Éva, akik egymásra tromfolva adják elő morbid meséiket. A kerettörténet megrajzolására pedig nem mást, mint a Mad oszlopos tagját, magyar megfelelőjéből, a Kreténből is jól ismert Sergio Aragonést kérte fel.

11_plop.jpg

Ugyancsak volt köze Orlandónak a Sandman könyvtárosának, Morfeusz bizalmasának a megalkotásához. Lucien a Tales of Ghost Castle című, 1975-ben csupán három számot megért antológiának volt a házigazdája. Már ekkor könyvtárosként ismerhettük meg, aki egy erdélyi kastélyban teljesít szolgálatot.

12_tgc_2_lucien.jpg

13_lucien.jpg

Lucien a Sandmanben

1981-ben tovább bővült Orlando feladatköre a DC-nél, ezért átadta a House of Mystery szerkesztését a 23 éves Karen Bergernek. Berger két évvel korábban érkezett a DC-hez, friss bölcsészdiplomásként. Az angol-művészettörténet szakos lány tervei között egyáltalán nem szerepelt, hogy valaha is képregényekkel foglalkozzon, ám jó barátjának, J. M. De Matteisnek (aki már ekkor elég ismert író volt a Marvelnél és a DC-nél) az unszolására jelentkezett egy éppen megüresedett állásra – és azóta is DC egyik vezető munkatársa. Berger eleinte Paul Levitz, a kiadó későbbi elnöke mellett dolgozott asszisztensként, és szuperhősökkel foglalkozott. Ám mivel ez a műfaj sosem érdekelte igazán, kifejezetten örült az új megbízásnak. Ugyancsak őrá bízták az 1982-ben (az akkori játékfilmhez kapcsolódva) újraindított Swamp Thing szerkesztését is, miután eredeti szerzője, Len Wein megvált a sorozattól. Bár az új írót, Alan Moore-t, még Wein szerződtette, az excentrikus angol Berger irányítása alatt kapott igazán szabad kezet és vitte sikerre a mocsári lény kalandjait.

Bergert lenyűgözte Moore eredeti látásmódja. Ráébredt, hogy az amerikai képregényírók eredetileg valamennyien rajongói voltak a rájuk bízott sorozatoknak, ezért túlságosan is tisztelik annak a hagyományait, ragaszkodnak a sablonjaikhoz.  Innentől kezdve kifejezetten kereste a brit tehetségeket. Így talált rá a Miracleman új írójaként Moore nyomdokába lépő Neil Gaimanre, akit elsőként a Black Orchid minisorozattal bízott meg, ezt követte az „új” Sandman.

El lehet képzelni, mennyi régi DC-képregényt olvasott el Gaiman, mire lefektette a Sandman-univerzum alapjait... És akkor arról még nem is beszéltünk  Jack Kirby (második Sandman, Brute, Glob, Etrigán) és Alan Moore (Constantine, Bolond Hettie, Agónia, Extázis) teremtményeiről. Talán majd máskor.

süti beállítások módosítása