Iron Lady, a képregény
2016. július 04. írta: Bayer Antal

Iron Lady, a képregény

ironlady01.jpgÚj magyar képregénysorozat kapható havonta július elsejétől az újságárusoknál, Hosszú Katinka világbajnok úszónő fantáziavilágbeli alteregójának a főszereplésével. Az erős marketingtámogatással felvezetett magazin rögtön duplaszámmal indult, formátuma, kivitelezése és ára hasonlít a többi hazai képregényfüzetéhez.

A hír örömteli, hiszen egy világsztár alkalmasnak tartotta a képregényt brandjének kiterjesztésére, amivel azt az optimista érzetet erősíti, hogy a hazai olvasóközönség bővülőben van. Ez a kezdeményezés olyan rajongókat szólíthat meg, akiknek korábban soha nem is volt képregény a kezükben. Néhányan közülük talán éppen ennek a sorozatnak köszönhetően fogják felfedezni a képregények lehetőségeit, és nyitni fognak más címek felé.

Az előzetes felvezetésből néhány dolog már sejthető volt. Tudhattuk, hogy nem direkt önéletrajzi jellegű, nem a sportoló kivételes pályafutását bemutató dokumentarista képregényt fogunk kapni, hanem egy fantáziavilágot. Azt is gondolhattuk, hogy a képregény az úszónő motivációs és inspiráló tevékenységéhez fog kapcsolódni, amelyhez már egy ideje elkezdték fejleszteni az Iron Lady karaktert.

Mindezek alapján a magam részéről azt vártam, hogy a képregényt készítő stáb egy alaposan átgondolt brief alapján fog dolgozni, amely pontosan meghatároz súlypontokat és közvetítendő üzeneteket, és viszonylag szűkre szabja az író és a rajzoló mozgásterét. Úgy képzeltem, hogy a megrendelő hasonlóan erős kontrollt fog gyakorolni, mint egy reklámkampány esetében.

Azt is gondoltam, hogy a produktum minden szempontból profi lesz. Amikor egy üzletember egy új területre készül belépni, alaposan tanulmányozza az adott piacot és termékeket, kielemzi, hogy miben áll a legjobbak sikerének titka, és aztán ezekhez igazodva, a legjobb gyakorlatokat átvéve hozza létre saját egyedi ajánlatát. Igaz, a hazai képregénypiac ebben nem sok használható támpontot nyújt, de az amerikai igen, márpedig Hosszú Katinka és férje, Shane Tusup sok más területen alkalmaz sikeresen amerikai módszereket.  És hát kiindulópontnak nem is olyan rossz ötlet megnézni, mitől működik olyan jól Pókember vagy Batman.

Az eredmény felemás. A kiadvány technikai kivitelezése teljesen rendben van, a rajzoló, a színező, a beíró tisztességes munkát végzett, a nyomdai terméket jó kézbe venni. Ugyanakkor a történet és a szöveg minősége (és mennyisége) bőven hagy kívánnivalót maga után, és egyáltalán nem világos, ki a célközönség.

Véleményem részletezése előtt szeretném tisztázni, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy nekem „nem tetszik” vagy „nem jön be” az Iron Lady első két száma, netán nem én vagyok a célközönsége, és ezért nem tudom értékelni. Nem vagyok célközönsége a Geronimo Stilton gyerekképregénynek, mégis megemelem a kalapomat a profizmusa előtt, a maga nemében remek, népszerűségét nem valami furcsa véletlennek köszönheti. Nem szeretem a Walking Deadet, mégis kristálytisztán látom, hogy a horror zsáneren belül kiváló, tökéletesen értem, miért veszik, mint a cukrot. Amennyire csak lehetséges, igyekszem tárgyilagosan, szakmai tapasztalataim alapján megfogalmazni észrevételeimet, és bármely érvalapú vitának állok elébe.

Az Iron Lady képregénynek három szerkesztője is van, ám attól tartok, egyikük sem szerkesztett korábban képregényt (gondolom, más kiadványt sem nagyon), nincsenek tisztában a képregény működésével – ők valójában megrendelők, a kiadó vezetői, képviselői. Szerkesztőből egy is elég lenne, de az értse a dolgát, neki kellene közvetítenie a menedzsment és a bérmunkát végző alkotók között.

Rontja a helyzetet, hogy a nagy meglepetésemre a forgatókönyvet is jegyző rajzoló, Benczúr Anita sem rendelkezik megfelelő gyakorlattal. Igaz, Tinetta Nitta művésznéven már három kötetet jelentett meg lényegében magánkiadásban Lost Gods című sorozatából, de ez saját személyes projektje, amelyet teljesen egyedül készít, nem kell igazodnia semmilyen kiadói elváráshoz. Maga választja meg, hogy mit mesél el, hogyan, milyen ritmusban, mennyi időt szán az elkészítésére, ő dönti el, hogy ad-e egyáltalán az olvasói visszajelzésekre, vagy akár csak az eladott példányszámra.

A gondok már a füzetekhez mellékletként adott magyarázó lappal kezdődnek. Az első bekezdés rögtön tökéletesen alkalmas mindazok elriasztására, akiknek idegen az ezoterika. Tetézi a bajt a szöveg irodalmiasnak szánt, ám valójában csak maníros stílusa. Tizenhárom „s”-t számoltam meg, volt olyan mondat, amiben négyet. Egy profi szerkesztő rendbe tudta volna tenni. (Illetve egy szerkesztő megvétózta volna az egész magyarázó lapot, ahogy a füzetek végén olvasható rövid világleírást is. Ez ugyanis roppant amatőr dolog, ráadásul megköti az alkotók kezét, szűkre szabja a korrigálások lehetőségét.)

A képregény párhuzamos univerzumának bemutatása alapján úgy tűnik, a mangastílusban rajzoló magyar alkotók nagy részére jellemző, egyszerre egyszerű és túlbonyolított szimbolikus mesevilággal van dolgunk, amelyben a jó és a rossz fog összecsapni élet-halál harcban.  Ebből persze még kijöhet jó dolog is, elvégre kasszasikernek örvendő hollywoodi filmek és évtizedek óta töretlen népszerűséggel futó élőszereplős vagy animált tévésorozatok, keleti és nyugati stílusú képregények épülnek hasonló sémákra. Meg lehet ezt is csinálni nagyon jól.

Az első füzet keményen belekezd a cselekménybe, kifejezetten durva dolgok történnek benne. (Megjegyzés: az impresszumban ugyan szerepel, hogy 12 éven felülieknek ajánlják, de ezt talán feltűnőbb helyre kellett volna kiírni.) Ugrálunk idősíkok és helyszínek között, mérges emberek követelnek válaszokat kellőképpen sejtelmesen feltett, kurta kérdésekre. Mindenki mindent ért, kivéve az olvasót, akinek fogalma sincs, hogy mi történik, csak azt, hogy bármi legyen is az, súlyos.

A második füzetben végre színre lép hősnőnk, és néhány látványos mozdulattal lerendez egy szörnyet, miközben az előző rész rejtélyeinek a tisztázásához egyetlen lépéssel nem kerültünk közelebb, sőt újabb kérdések merülnek fel. Az olvasó pedig még mindig nem érti, hogy mire ez a nagy komorság, mi itt a valóságos tét, egyáltalán, miről fog szólni a történet.

A hosszú szöveges leírásokkal ellentétben magában a képregényben alig van szöveg. Szinte minden kép mesélés helyett csak sejtet, a karakterek cselekvés helyett pózolnak.

Két egyaránt 20 oldalas fejezet, és még sehol sem tartunk. Egy átlagos Pókember-történetben már bőven meglett volna a konfliktus és annak a feloldása. 44 oldalon Asterix és barátai körbejárják Galliát, és minden régióból hoznak magukkal valami finomságát. Igaz, mangáknál kevésbé szokatlan ez az elhúzott narráció, de azokból hetente jelenik meg 20 oldal, nem havonta.

Ha újra átlapozzuk a füzeteket, és megnézzük, hány kép van egy-egy oldalon, kezdjük megérteni, hol is gyökerezik az igazi probléma. Jellemzően három, de van, hogy csak kettő, sokszor csak egy. Márpedig a képregény formanyelvének egyik leghasznosabb és legeredetibb eszköze a játék a képek méretével és alakjával, és ebből következően az egy oldalra eső képek számával. A nagyobb képek hangsúlyosabbak, kiemelkednek a történetből. A nagyon kicsik pillanatokat jeleznek, részletekre irányítják a figyelmet. A szabályos négyszögek nyugalmat tükröznek, a különböző irányokba megdőlő, szabálytalan képek leginkább akciójelenetekhez illenek, esetleg belső egyensúlyvesztésről árulkodnak.

Ezek persze nem kőbe vésett szabályok, de minden rutinos rajzolónak kialakul egy saját módszere, rendszere. Ezt az Iron Ladyből nagyon hiányolom. Nem egy hatalmas képnél egyszerűen nem értem, miért kapott akkora hangsúlyt, csak a helyet fogja.

Comic book méretben az oldalankénti 5-6 kép a leggyakoribb, ennyi kényelmesen elhelyezhető és áttekinthető. Ha ezt az elrendezést időnként megszakítjuk egy-egy nagyobb képpel, azzal erőteljes drámai hatást érünk el. Ha minden oldalon kevés a kép, ha semmi sem emelkedik ki, a hatás elvész. Ráadásul olyan gyorsan végzünk az olvasással (szöveg híján inkább átlapozással), hogy úgy érezzük, ennél többet kellett volna kapnunk a pénzünkért.

Ebből a szempontból nézve jó is, hogy egyszerre jelent meg a két füzet, hiszen külön-külön nagyon kevés lett volna bármelyik. (Marketingszempontból pedig szerencsésebb lett volna kitalálni hozzá egy kedvezményes bevezető árat, hiszen a dupla összeg elriaszthat jó néhány vásárlót.)

A sok bíráló megjegyzés közepette megdicsérem Huszár Márton címlapjait, kifejezetten jól sikerültek, kiemelik a „budapesti” és alteregós jelleget. A feliratok betűtípusa kevésbe tetszik, és az első füzet „Hol van ő?” alcímét még mindig nem sikerült megemésztenem.

ironlady02.jpg

Ami megtörtént, megtörtént, késő bánat, az első két szám már nem lesz másmilyen, mint amilyen lett, felesleges azon agyalni, hogy lett volna jobb elkezdeni. (Ha valaki mégis megkérdezné: egy akcióban gazdag résszel, amelyből kiderülnek a főszereplő legfontosabb képességei és motivációi, és amely tartalmaz egy-két utalást a hátterére, esetleges titkára. A végére kellett volna egy izgalmas cliffhanger. Egy ütős epizód, amely rokonszenvessé teszi a hősnőt, sokkal inkább felkelti a következő rész iránti vágyat, mint a számtalan sejtetés. A háttér pedig ráér kibontakozni később.)

Feltehetően már a következő munkálatai is előrehaladott állapotban vannak, így az aligha fog tükrözni bármilyen olvasói vagy kritikusi visszajelzést. Mégis tanácsolom az alkotóknak és a kiadónak, ha eljut hozzájuk a véleményem, hogy vegyék fontolóra mindazt, amit leírtam, esetleg kérjenek másoktól is véleményt, és aztán üljenek vissza a tervezőasztalhoz. A képregény ötlete kellőképpen rugalmas ahhoz, hogy bármerre alakítgatni lehessen. Sűríteni ezerrel, több képet egy oldalra, több és jobban megfogalmazott szöveget a szereplők szájába, kevesebb pózolást, ezek a fő javaslataim. És persze igazi írót, igazi szerkesztőt.

süti beállítások módosítása