Nem ért teljesen váratlanul a kedves meghívás az idei varsói könyvvásárra, hiszen arról volt szó, hogy az első világháborús képregényeink vándorkiállításának ott lesz az utolsó állomása. Végül azonban másképp alakultak a dolgok, de mint megtudtam, összesen 24 helyen volt látható a 13x3 oldalnyi képregény.

De ha nem ezért, akkor miért is megyek Varsóba?

A kérdésre elég sokáig nem jött válasz, de utólag belátom, hogy van rá abszolút méltányolható magyarázat. Az idei könyvvásárnak Magyarország a díszvendége, mi több, a vásár egyben a közel másfél éven át tartó lengyelországi magyar évad nyitóeseménye, így teljesen érthető, hogy a mindössze három fős varsói magyar kulturális intézet munkatársai ezerfelé szakadtak. Ehhez képest óriási munkát végeztek, és odakint már minden flottul ment, kalapemelés Tischler Jánosnak, Keresztes Gáspárnak és Szabó Zsuzsának.

Végül persze még időben megtudtam, hogy az alkalom egy magyar képregény lengyel nyelvű megjelenése, ezt kellene bemutatni. A felújított Rejtő-Korcsmáros sorozat egyik kötetéről, A 14 karátos autóról volt szó, és mivel a legfőbb illetékes Korcsmáros Gábor fiatal apukaként nem kívánt élni a lehetőséggel, örömmel vállaltam a prezentálást.

Ezen a ponton érdemes kiemelni, hogy a Varsói Könyvvásárnak szerves része a Varsói Képregényfesztivál, így egyáltalán nem meglepő, hogy a két tucatnyi magyar újdonság közé bekerült egy képregény is. Mivel már a címlapról kiderül, gondolom, nem számít titoknak, hogy ezt a megjelenést is támogatta a Balassi Intézet, pontosabban a magyar évad büdzséje.

Első lengyelországi képregényes látogatásomkor, amikor a poznani Ligaturára voltunk hivatalosak, az utazási időpontok úgy alakították, hogy az első éjszakát Varsóban, az intézet vendéglakásában töltöttük, és még egy kis városnézésre is volt időnk. Ezúttal viszont olyan sok magyar irodalmár vendég érkezett, hogy gyakorlatilag egymásnak adtuk a kilincset a négycsillagos Mercure Centrum szállóban, sűrű programot teljesítettünk mindannyian. Szokatlan érzés volt, hogy együtt utazhattam olyan neves írókkal és irodalmárokkal, mint Spiró György, Tóth Krisztina, Bodor Johanna, Tompa Andrea, Boldizsár Ildikó és Szabély Mihály. Aztán a másfél nap alatt persze inkább csak a reggelinél találkoztunk.

Pénteken néhány útitársammal együtt fedeztük fel a villamosjegy-vásárlás örömeit, és elég gyorsan ki is jutottunk a fesztivál helyszínére, ami nem más, mint a 2012-es foci EB-re épült varsói Nemzeti Stadion. Elég fura ötletnek tűnhet, és a gyakorlatilag üres lelátó kissé bizarr látvány (miközben az épületben tízezer ember kereng), de tény, hogy többnyire kényelmesen el lehetett férni. A könyvvásár standjait az első szinten, a képregényfesztivált a nulladikon rendezték be, a beszélgetések többségét a legfelső szint konferencia termében, a kiemelt vendégekét a nyilván sajtótájékoztatókra, helyszíni riportokra használt „irodalmi kanapén”, amelynek a programja óriás kivetítőként is látható volt. A küzdőtéren játékasztalokat, olvasószobát és egy nagyszínpadot rendeztek be, utóbbin szintén végig magyar néptáncosok ropták.

Spiró György a kivetítőkön, míg a küzdőtéren kártya- és Warhammer-csaták folynak, konzolokkal játszanak

Az irodalmi kanapén és a kivetítőkön Boldizsár Ildikó mesekutató, akivel még régen együtt mutattuk be a Mangattack sorozatokat egy budapesti könyvfesztiválon

Miután beköszöntem a magyar nemzeti standra, természetesen azonnal lesiettem a képregényfesztiválra, és időm nagy részét ott töltöttem, kivéve, amikor belehallgattam egyik-másik francia nyelvű előadásba (a helyi Francia Intézet is komoly programot bonyolított le, főként Boualem Sansal algériai író tett rám nagy benyomást, hallom, nemsokára magyarul is megjelenik egy regénye). Találkoztam sok lengyel alkotóval, akiket különböző budapesti fesztiválokon ismerhettem meg: Pawel Timofiejukkal, akinek Timof Comics nevű kiadója jelentette meg a 14 karátost, Piotr Nowackivel és Bartosz Sztyborral (akiktől megjelentettem az Options című füzetet és az egyik Papírmoziban Puncinyaló Kapitány nevű figurájuk első kalandját), Piotr Kasinskival (a lódzi fesztivál főszervezőjével, tőle egy Pik és Robi című képregényt adtam ki pár éve, szintén a Papírmoziban) és Michal Slomkával, a poznani Ligatura fesztivál szervezőjével, aki immár Londonba tette át Centrala nevű kiadójának a székhelyét, és aki egy hónapja Budapesten járt a Sztriptíz fesztiválon. No meg persze a holland Marcel Ruijtersszel, akivel Helsinki és két budapesti fesztivál után most már negyedszer futottunk össze. Az ő legújabb, Hieronymus Boschról szóló képregényét is Timof jelentette meg a fesztiválra. Hasonlóan Typex Rembrandtjához, ez is megrendelésre készült munka, mostanában fordítják le számos nyelvre – remélem, hamarosan magyarra is.

Azonnal meg is hívtak vacsorára, bár ezen maga Timof nem vett részt, ugyanis ezzel egy időben zajlott a fesztiválon hagyományosan megrendezett „Lengyel képregénykiadók a világ többi része ellen” kosárlabda-mérkőzés, amelyet nem hagyhatott ki. Pawel egyébként is nagy sportember, a Facebookon rendszeresen látom hosszú távú vagy éppen éjszakai futóversenyeken készült fotóit. Ez annyiban befolyásolta a dolgokat, hogy hamar kiderült, az étterem felé haladó nagyobb csoport élén csupa olyan kedves lengyel halad, aki úgy ismeri Varsót, mint én Szegedet (és akkor még visszafogottan fogalmaztam, hiszen ott legalább jártam már párszor életemben), aminek megfelelően több útirány-módosítás és lázas telefonálás után sikerült csak eljutnunk egy szép nagy és zöld park melletti utcácskába, ahol viszont aztán remek hangulat uralkodott, kétfogásos vacsora, finom borok. Itt aztán el lehetett kezdeni az ismerkedést a többi díszvendég rajzolóval, például az argentin Lucas Varelával és a brazil Marcello Quintanilhával. Varela Franciaországban él, több európai kiadó mellett a Vertigónál is jelent már meg munkája, és ő készítette a fesztivál plakátját. Quintanilha egy ideje Barcelonába tette át a székhelyét, ő is francia kiadóknak dolgozik főként, Tungstênio (Volfrám) című képregénye idén a legjobb thriller díját nyerte el Angoulême-ben.

Varela plakátja, itt a képregényfesztivál programfüzetén

Megbeszéltük lengyel barátainkkal, hogy felélesztjük a tavaly megszakadt hagyományt, és ismét keresünk arra lehetőséget, hogy páran eljöjjenek a mi fesztiválunkra, és talán arra is lesz mód, hogy magyar rajzolók pedig a legnagyobb lengyelországi fesztiválra, Lódzba jussanak el.  Mivel szombaton korán kellett előadást tartanom, nem vártam be a sokadik pohárköszöntőt, és mivel nem sok esélyt láttam rá, hogy egyedül visszataláljak a szállodába, bölcsen kértem, hogy hívjanak nekem egy taxit.

Az előadásomon nem volt tömeg, de ezen nem lepődtem meg, hiszen pont kapunyitáskor kezdődött, a végére már valamivel többen voltunk. Beszéltem Rejtőről, Korcsmárosról, a felújítás folyamatáról, valamint a magyar-lengyel képregényes kapcsolatokról. Tolmácsom egy idősebb úr volt, aki eléggé rutinból dolgozott, néha ki is segítette egy-egy szóval Timof és a kötet fordítója, Anna Butrym (aki összesen öt könyvet fordított le a fesztiválra). A kiadvány nagyon szép lett, vastagabb papírra nyomták, mint a magyart, és nem fényesre, hanem mattra. Árusították a magyar standon is, a Timof Comicsnál is, és több ember hóna alatt is láttam a nap folyamán.

Saját előadásom után a nagyszínpad felé vettem az irányt, mivel ott éppen az idei Angoulême-i nagydíjas belga Hermannal beszélgettek. Öröm volt látni és hallani, hogy jó formában van, pedig már nemsokára 78 éves. Sajnos nem túl érdekeseket kérdeztek tőle, és dedikáltatni sem tudtam vele, mert jó hosszú sor állt előtte, később meg máshol volt dolgom. Sok minden kapható tőle lengyelül, és a fesztivál alkalmából újra kiadták a Comanche több részét.

Jóval érdekesebbnek bizonyult ellenben a Marcel Ruijtersszel folytatott beszélgetés egy kisebb teremben. Mit mondjak, erre sem voltak többen kíváncsiak, mint az én előadásomra – szerintem több embert láttam dedikáltatni nála, mint ahányan beültek erre. Persze ezt más fesztiválokon is megfigyeltem már, úgy tűnik, keveseket érdekelnek a műhelytitkok, illetve maguk az alkotók. Engem viszont annál inkább. Marcel négy éven át dolgozott a Hieronymus Bosch köteten, hatalmas kutatómunkát végzett, gyakorlatilag szakértőjévé vált a németalföldi festőnek. Rámutatott, hogy noha Boscht magányos zseninek tekinti az utókor, valójában a kor szokása szerint nem egyedül dolgozott, hanem segédekkel, sőt a családi műhelyben, amelynek egy idő után ő lett a vezetője – így nem is lehet pontosan tudni, hogy az egyes képek megfestésében kinek mekkora volt a szerepe. Azt is kiemelte, hogy mivel Bosch képei főképp a hatalom képviselőinek a megrendelésére készültek, ez tükröződik a szegények iránti kritikában (a kor szellemének megfelelően a papság és a nemesség úgy vélte, a szegények lusták, így megérdemli a sorsukat), ugyanakkor idővel olyan hírnévre tett szert, hogy moralitásaiban a gazdagokat is kigúnyolhatta.

A képregényfesztiválon lehetett vagy húsz kiadó és ugyanannyi kereskedő, többnyire antikvárius, akiknek egy része nem csak képregényt, hanem ponyvákat, régi újságokat is kínált.

Michal Slomka a Centrala standján

Dylan Dog lengyelül is megjelenik

Timof segített megtalálni azt az egy antikvár képregényest, akinél voltak magyar képregények lengyelül a 80-as évekből, vettem is két Relax számot (egy-egy Sebők és Zórád képregény pár oldalával) és néhány önálló füzetet Zórádtól, Fazekastól, Dargaytól. A Relaxból sikerült azt a bizonyos számot megtalálnom, amelyben bikinifelsőt adtak a Négy békeszerető földlakó női főszereplőjére, aki a Fülesben még félmeztelenül volt látható.

Bevallom, talán jobban elfáradtam látogatóként a másfél nap alatt, mint rendezőként-árusként szoktam a hazai eseményeken…