„Az olvasó érdekes karaktert, izgalmas sztorit és jó sok akciót vár, ezt kell teljesíteni. És ezt az elvárássort a Titánember már első bevetésékor lényegében teljesíti is. Persze szét lehetne boncolgatni, rá lehetne mutatni gyermekbetegségekre, de alapvetően egy biztos kézzel vezetett, ügyesen komponált képregénnyel van dolgunk.”

Önmagamtól idéztem, a Titánember első számának megjelenés utáni rövid kritikámból. Azóta eltelt jó sok hónap, a kiadó betartotta ígéretét, végigvitte a sorozatot, sőt az utolsó szám hátlapján már a visszatérést emlegeti.

Most már tehát tényleg van miről beszélni.

Már csak azért is, mert a hazai geek társadalmat régóta foglalkoztatja két kérdés: legyen-e magyar szuperhős (+ ha igen, milyen ne legyen), és meg tud-e állni a lábán egy országos forgalmazásban kapható magyar képregény.

Bár ezek a kérdések nem kizárólag a Titánember kapcsán merültek fel, annyit egészen biztosan elmondhatunk, hogy írója és kiadója, Juhász-Nagy Gábor megadott rájuk egy lehetséges választ, amely innentől kezdve viszonyítási alapnak számít.

A magyar szuperhős-vitában eddig is éltek azok a szélsőséges álláspontok, hogy a) semmiképpen ne legyen, hiszen egy szuperhős csak amerikai lehet, minden más minimum erőltetett, de inkább kínos, b) legyen, de széles ívben kerüljön minden olyasmit, ami a mai magyar valóságra akár csak érintőlegesen is utalhat, illetve c) legyen nagyon magyar és nagyon hősies.

Csak üdvözölhetjük, hogy az immáron létező magyar szuperhős fittyet hány ezeknek az előítéleteknek és skatulyáknak, alkotóit nem befolyásolta semmiféle megfelelési kényszer. Megcsinálták saját variációjukat erre a toposzra, s ezáltal a vita korábbi szintje értelmét vesztette. Bátorkodom azt remélni, hogy ez egyszer s mindenkorra feloldja a témával kapcsolatos görcsöket, és ugyanúgy viszonyul hozzá minden képregényolvasó, mint bármely más képregényhez: tetszik neki, vagy nem tetszik neki, de mindkét esetben tudomásul veszi, hogy van.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy úttörő munkájuk tökéletesen sikerült volna, vagy hogy meglenne máris egy működőképes magyar szuperhős-sablon (ha létezik egyáltalán erre igény). A merészség dicsérete és a teljesítmény elismerése után következik a könyörtelen kivesézés.

A bevezetésben felidézett biztos kéz mindvégig jelen volt, az író egyértelműen tudta, hogy mit akar csinálni. Az általános olvasói elvárásokat – érdekes karakter, izgalmas sztori, sok akció – azonban csak részlegesen teljesítette, és bármennyire határozottan vitte is végig elképzelését, a szórakoztató képregény különböző zsánereiből kiválogatott hozzávalók és a szerző személyes világnézeti ízesítése nem álltak össze igazán finom termékké.

A legfőbb problémának a képregény hangvételét, pontosabban annak a szinte oldalról oldalra tetten érhető hullámzását látom. Hagyományos szuperhősképregényt, annak paródiáját és társadalomkritikát csinálni egyszerre szinte lehetetlen vállalkozás, még a legnagyobb profiknak sem sikerül gyakran. Nem is az a fő baj, hogy az író még kevés tapasztalattal bír (ez az első publikált képregénye), hanem az, hogy egy olyan szórakoztató műfajt próbál plusz szintekkel gazdagítani, amely még ki sem alakult nálunk.

Ezt érzem kitapinthatónak az olvasói elvárás mindhárom területén. A karakterek mintha nem ugyanahhoz a darabhoz kaptak volna szövegkönyvet, a sztoriban a dramaturgiai szempontból indokolatlan elterelések fajsúlyos tézisekkel keverednek, az akcióban a látványos, nyilvánvalóan valódi fájdalmat okozó püfölések mellett gyakori a túlbeszélt ironizálás.

Titánember alapvetően rokonszenves, kissé félszeg fiatalember, romlatlan hősiessége jól kompenzálja civil balfékségét. Képességei tekintetében azonban nehéz eldönteni, mennyire gondolja komolyan az író, hogy simán túlél egy atomrobbanást, miközben egy robot földre tudja vinni pár jól irányzott pofonnal. Az sem tűnik igazán hihetőnek, hogy létrehozója ne lenne tisztában teljes erejével. Bármennyire is rájátszik némely sztereotípiára, Noémi a legjobban kidolgozott karakter, apja azonban egyáltalán nem. Az amerikai ügynökkel végképp nem nagyon tudok mit kezdeni, sőt van egy olyan érzésem, hogy valójában tökéletesen el lehetett volna mesélni ezt a történet az ő közreműködése nélkül is.

A gonoszok közül Viktor Uljanov megint csak tele van ellentmondásokkal. Eleinte sokkal többnek és veszedelmesebbnek tűnik, aztán ahogy kiderülnek a motivációi, némi csalódást okoz, hiszen ilyen agyi képességekkel, ekkora intelligenciával mi a fenének akarná ráerőltetni a kommunizmust a világra? (Pláne, hogy ő maga remekül alkalmazza az utálatos kapitalizmus szabályait és furfangjait.) Sisakkal a fején inkább nevetséges, mint ijesztő, a végkifejletet gyakorlatilag passzívan viseli el, nem éppen egy Doctor Doom.

Nem nagyon lehet megérteni a sok-sok elterelést és tesztelést sem, valahogy mintha csak arra lennének jók, hogy tovább tartson a történet. Az időutazásos epizód beiktatása szerintem teljesen felesleges volt.

A látványos szuperhős-harcok és a fanyar humor mellett a harmadik összetevő a politikai állásfoglalás. Ez önmagában nem lenne ellenemre, kifejezetten szeretem az olyan amerikai szuperhősös képregényeket is, amelyekből ki lehet olvasni a szerzők felfogását a világról, de még az aktuálpolitikáról alkotott véleményük is érdekes lehet. A Titánemberben azonban ez sokszor túl direktre sikerült. „A” magyarokról szóló summás megállapításokat kicsit kényelmetlen olvasni, ilyesmit az ember magánbeszélgetésekben, bosszúsan szokott mondani, valójában ennél árnyaltabban gondolkodunk, és nem is kizárólag legjobb barátaink körét tartjuk kivételnek az önzés vagy a közömbösség vádja alól.

A Titánember magyar miniszterelnöke természetesen nem azonos „a miénkkel”, de az áthallások erősek, sőt erőteljesek. Ezzel több gondom van. Egyrészt szerintem túlságosan aktuálissá teszi a képregényt. Nem tudom, milyen tervei vannak Juhász-Nagy Gábornak a jövőben ezzel a történettel, de ha például 5-10 év múlva készülne egy gyűjteményes kiadás, már nem biztos, hogy minden utalást érteni fognak. Másrészt az ilyen kemény sarkítások alapján teljesen érthetetlen, hogyan kerülhetett egyáltalán hatalomra egy ilyen cinikus figura, ami társadalomkritikának nem valami alapos, szinte az internetes trollok hozzászólásainak szintjére húzza le a véleménynyilvánítást. Tekintettel a történet alapvetően szórakoztató, könnyed jellegére, a miniszterelnök szájába adott beismerések mintha arra utalnának, hogy a szerző személyes, árnyalatlan bosszúságait fejezné ki. Jobban tetszik az utolsó két részben a köztársasági elnök felhasználása, akiben ugyan tökéletesen felismerhető Áder János, mégsem zavaró a szerepeltetése, teljesen jól belefér a kikacsintás kategóriába. A kettő együtt azonban üti egymást.

Ha már ilyen alaposan kibontottam az írói munka kritikáját, úgy igazságos, hogy a rajzi megoldásokról is ejtsek pár szót.

Minden bírálat előtt feltétlenül süveget kell emelnem Vadas Máté teljesítménye előtt, hiszen nem egészen egy év alatt elkészített 230 oldalnyi képregényt, színezéssel, borítókkal együtt. Tehát az is bebizonyosodott, hogy igen, meg lehet ezt csinálni, ha (főleg) ezzel foglalkozik az ember. Sőt időközben kiderült, hogy közben saját képregényével is tudott haladgatni.

A rohamtempó ellenére lényegében alapos munkát végzett a rajzoló. Szakértők biztos találnak benne kisebb-nagyobb hibákat, de laikusként én semmi igazán zavaróra nem figyeltem fel. Kritikus meglátásaim általános jellegűek.

Az első gond szerintem a stílus megválasztása, amely fokozza az alapvető problémát, hogy végül mi is akar lenni ez a képregény. Mondhatjuk, hogy ezáltal tulajdonképpen illeszkedik a forgatókönyvhöz. A környezet lényegében realista, a karakterek azonban groteszkbe hajlanak, az arányok, a mozdulatok sokszor eltúlzottak.

A másik, amire felhívnám a figyelmet, a panelkompozíciók zavarossága. Sokan kifejezetten szeretik az egymásra-egymásba csúsztatott, legkülönbözőbb méretű és alakú, vékony vagy vastag szegéllyel jelzett képeket, csakhogy ezek akkor működnek igazán jól, ha formanyelvileg indokolható a felhasználásuk. Gondolok például arra, hogy nem mindegy, az adott jelenetben kemény ütésváltást vagy csendes beszélgetést ábrázolunk – előbbiben a képkockák megdöntése, az inzertképek használata, a bunyós rajzok összecsúsztatása, a szokatlan nézőpontok bevillantása és további hasonló eszközök alkalmazása segíti érzékeltetni a történések dinamikáját, míg utóbbihoz sokkal jobban illenek a szabályos, akár rácsszerű elrendezések. Erre nagyon is érdemes odafigyelni, hiszen ha a rajz minden egyes oldalnál valami izgalmasra törekszik, ezzel kissé agyonüti a történet dramaturgiáját.

Szintén fontos eszköze a képregényes formanyelvnek a játék a képkockák méretével és a plánozással. Egy oldalon belül a nagyobb képkockák vonzzák a szemet, tehát hangsúlyosabbak, és ezeknek a kiválasztása nem egyszerűen vizuális kérdés. Vagy mondhatnám az egy oldalon található panelek számát is: a sok képnek van egy szaporító hatása, a kevés kimerevíti a pillanatot. Ezeknek az eszközöknek a használatában kevés következetességet fedeztem fel a Titánemberben. És egy utolsó megjegyzés: a fehér keretet tudat alatt is könnyedebbnek, a feketét komorabbnak érzékeljük, márpedig ezekben a füzetekben a feketék száma messze meghaladja a fehérekét, ettől sötétebb lesz a hangulat, mint amit feltételezésem szerint a szerzők elérni akartak.

Ezek természetesen még mindig beleférnek a gyermekbetegség kategóriába, és ha igaz az utolsó szám hátlapjának ígérete, miszerint a titokzatos álarcos robbantgató visszavárja Titánembert, lesz még alkalom átgondolni, javítgatni.

És hogy képes-e megállni a lábán egy országos forgalmazásban kapható magyar képregény? Attól tartok, ez nem azon múlik, hogy kritikusi meglátásaim helytállók-e, illetve megszívlelnek-e belőle bármit is az alkotók. Most biztosan a következtetések levonása van soron, és annak kiderítése, hogy mit lehetne még tenni a termék népszerűsítéséért és eladásáért. Mert most már tényleg van miről beszélni.