Magyar képregény: helyzet mindig van
2015. december 12. írta: Bayer Antal

Magyar képregény: helyzet mindig van

Fura volt nekünk a péntek esti kerekasztal-beszélgetés „A magyar képregény helyzetéről”, állapítottuk meg utólagosan egy ökumenikus (MKSZ, 5Panels, Drink & Draw törzsgárda tagok) sör mellett. Egész pontosan elhangzott az a kérdés is, hogy „mit akartak ezzel valójában a szervezők?” – mert hát az nem derült ki.

Persze könnyű nekünk, hisz valamennyien 5-10 éve ismerjük egymást, találkozunk kisebb és nagyobb rendezvényeken, társalgunk élőben és fórumokon, Facebook-csoportokban, mindent kitanultunk saját bőrön és megosztott tapasztalatokból a hazai képregénymegjelentetés lehetőségeiről. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezen a pár száz fős, a mai magyar képregények iránt aktívan érdeklődő, és azok létrehozásában is folyamatosan vagy alkalmilag részt vevő közegen kívül is lehetnek, akik adott esetben szívesen elolvasnának, netán meg is vásárolnának olyan képregényt, amit magyarok alkottak, magyar nyelven, magyar olvasóközönségnek.

Ezért aztán néha kicsit messziről kellett indítani a válaszainkat, megemlíteni Pókembert és Rejtő Jenőt, a filmipart, a könyvkiadást, hiszen a nekünk szegezett kérdés tulajdonképpen így hangzott: „Miért nincsenek jó magyar képregények, és mi kéne ahhoz, hogy legyenek?”

A beszélgetést szervező és a „geekoszférát” képviselő Roboraptor blog három cikkírója (Zsóter Indi Dániel, Muchichka László, Pálinkó Tibor) váltakozó vehemenciával próbálta erre kihegyezni az estét, a meghívott „szakmabeliek” pedig – Tálosi András (mint az EpicLine főszerkesztője), Budai Dénes (mint a Café Postnuclear rajzolója), Rusznyák Csaba (mint a Geekz blog képregénykritikusa) és én (mint a Nero Blanco Comix kiadóvezetője és a Magyar Képregény Szövetség régi motorosa) – azt próbáltuk a magunk módján magyarázni, hogy erre miért nincs egyszerű válasz.

Évek óta ebben élünk, és mindannyian legalább is részben éppen azért kezdtünk bele a képregények készítésébe, mert nem voltunk megelégedve a mindenkori felhozatallal. És talán azt is gondoltuk, hogy éppen mi kellünk ahhoz, hogy legyenek jó magyar képregények.

Ezen belül aztán mindenkinek megvan a maga elképzelése. Van, aki a magyar szuperhősnek már a gondolatától is hideglelést kap, és van, aki szerint a nyugati mintákat is lehet követni, ha az ember megfelelően adagolja bele a helyi sajátosságokat, Trabantokkal vagy aktuálpolitikával hívja fel a figyelmet arra, hogy története a szélesebb hazai olvasóközönséget célozza meg, nem szűk baráti körét és az elnyűhetetlen gyűjtőket.

Bár közösen mosolyogtunk azon a felvetésen, hogy „valakinek” ki kellene alakítania minimális minőségi követelményeket, és szinte „engedélyeznie” az egyes megjelenéseket (hiszen a hozzászóló szerint a „gyenge” munkák a teljes magyar képregényre rossz fényt vetnek, és ezáltal rontják a „jók” esélyéit), az ilyen igénybejelentéseknek kétségtelenül van pozitív oldaluk. Azt jelzik, hogy vannak „kívülállók”, akik tudnánk örülni a magyar képregény felemelkedésének.

De hogyan és hová emelkedjen a magyar képregény? Amerika, Japán, Franciaország, Olaszország nagyhatalmi szintjéről ne is álmodozzunk, évszázados hagyományok, intézményesült szakmai háttér, jelentős anyanyelvi piacok egyengetik még ma is a kezdő képregényesek útját.

Hollandia, Csehország, Finnország, ezek a hozzánk hasonló méretű európai országok lehetnének inkább a minták. Esetleg Németország, amelynek az impozáns méretű piacát annyira dominálják a külföldi importok, hogy a hazai szereplők a statisztéria helyett inkább az egyedi utakat választják. Mindezekben az országokban elismerést vívott ki magának a hazai készítésű képregény, szívós kitartással beleágyazódott a kulturális életbe, kialakult a képregényalkotók támogatásának az intézményrendszere, ösztöndíjakkal, konkrét megrendelésekkel (ld. a tavaly nálunk is megjelent Rembrandt képregény, amelynek az elkészítésére Typexet a Holland Irodalmi Alapítvány és a Rijksmuseum kérte fel) – ahogy más művészeti ágak esetében nálunk is.

A magyar képregény mai helyzetének a jellemzésére a legjobb szó a „független”, abban az értelemben, hogy senkitől sem függ, mit csinálnak az alkotók. A rendszerváltás előtt elvétve fordult elő, hogy valaki csak úgy, a maga szakállára írjon-rajzoljon egy képregényt, és aztán megpróbáljon házalni a kész munkájával (vagy pláne csak az ötletével), szerzői kiadás pedig akkoriban még szóba sem jöhetett. 1990 után a képregényrajzolók függősége a szerkesztőségektől lépésről lépésre épült le a mai szintig. Immár szinte megalázó oldalárat kínál az a néhány sajtótermék, amely egyáltalán hajlandó még új magyar képregény közlésére. (Neheztelni rájuk felesleges, a nyomtatott sajtó piaca zsugorodik, és az oldalak megtöltésére szinte csak olcsóbb megoldások kínálkoznak, mint egy új képregény rajzoltatása.)

Ugyanakkor nosztalgia és mesteri grafikusok tisztelete ide vagy oda, kreativitás tekintetében a magyar képregény sosem állt ilyen jól, sosem foglalkozott egyszerre ennyi rajzoló képregények készítésével. Szaporodó számban színre lépő alkotóink kezdik elfogadni, hogy a korábbi „eltartott” állapothoz nincs visszatérés, és lassan azt is megértik már, hogy saját ötletek megvalósításához nekik kell partnert keresniük és meggyőzniük, nem pedig fordítva.

A partnerkeresés nem mindig sikeres, de éppen most van rá néhány jó példa. A Café Postnuclearral évek óta házaló Szűcs Gyula végre elérte, hogy a Totalcar meglássa benne a számára is kedvező marketinglehetőséget. Tavaly ilyenkor a váratlan médiahátszelet okosan kihasználó Csepella Olivér páratlan gyorsasággal gyűjtötte össze Nyugat+Zombik projektjének a megvalósításához szükséges közösségi finanszírozást. Igaz, azóta minden más magyar képregényes elbukott (vagy bukásra áll) az Indiegogón, de fontos, hogy ebben ne a kudarcot, hanem a további tanulás szükségességét lássuk.

Nemrég olvastam egy üzletasszonnyal készült interjúban, hogy a siker kulcsa az ABC: Angel, Businessman, Creative. És mivel ritka, hogy valakiben mindhárom tulajdonság meglegyen, keresni kell az alkalmakat az egymásra találásra. A mi oldalunkról nézve a kreatívokat a legkönnyebb fellelni. Angyal befektetők és ügyes menedzserek jelentkezését várjuk. De ne úgy, mint a sült galambot.

süti beállítások módosítása