2015. május 24. írta: Bayer Antal

Bruno Brazil

Úgy emlékszem, és ebben segítenek az internetes adatbázisok, hogy a Journal de Tintin legelső száma, amit megkaptam/megvettem, az 1012-es volt, 1968. március 14-i dátummal. És ebben kezdődött Bruno Brazil első hosszú kalandja, a Le requin qui mourut deux fois (A cápa, aki kétszer halt meg).

Én meg azonnal rajongója lettem Wiliam Vance rajzainak.

Idővel beszereztem a hetilap néhány gyűjteményes kötetét, és ekkor megtudtam, hogy ez a James Bond-szerű karakter valójában jó egy évvel korábban debütált egy 5 oldalas történetben, amelyet még négy 7 oldalas követett, mielőtt zöld utat kapott egy „teljes” 44 oldalasra, ami akkoriban már szabványnak számított a francia-belga piacon.

Ez volt az az időszak, amikor a Tintin „ráerősített” a realista stílusú kalandképregényekre, elég az ebben a rovatban már említett Bernard Prince, Luc Orient, Vincent Larcher sorozatokat említeni. Ezek közül többet is az akkori főszerkesztő, Greg írt – és mint később kiderült, Bruno Brazilnak is ő volt az alkotója. (Nem teljesen világos, hogy miért használta a Louis Albert álnevét, hiszen rengeteg sorozata volt, és amennyire emlékszem, csak ezt az egyet nem Gregként szignálta.)

Bruno Brazil színre és akcióba lép, legelső rövid kalandjában

Vance akkor már bevezetett, rutinos rajzolónak számított. Más lapoknak is dolgozott, a Tintinnél korábban a tengerészes-kalózos Howard Flynn és a vadnyugati Ringo sorozatokat rajzolta. Ahhoz képest, hogy mennyire kedvelhette a „kosztümös” történeteket, igen jól tudott alkalmazkodni a sterilebb, modern világhoz, amelyet az első Bruno Brazil-sztorik nagyrészt követeltek – aztán idővel egyre jobban benépesítette részletes díszletekkel.

Az öt rövid sztoriban és a Le requinben Bruno Brazil egy James Bond/Secret Agent X-9 típusú magányos ügynök, aki kedveli az eleganciát, de bármilyen helyzetben feltalálja magát. Megbízásait egy L nevű ezredestől kapja, akit bosszant Brazil lazasága, de természetesen a legjobb, nélkülözhetetlen emberének tartja. A rövidek egyikében kap egy Hawk nevű segítőt, aki a hosszabb sztoriban is szerephez jut, de utána nem látjuk többé. Ugyanakkor már ebben a részben kiépül egy alkalmi csapat az L által ajánlott helyi (egy fiktív dél-amerikai országban járunk) segítőkből, és Brazil vezetői erényeit is megcsillanthatja.

A történet a klasszikus „elrejtett náci kincs” témára épül, azzal a (szintén nem teljesen példa nélküli) csavarral, hogy a náci kincs valójában nem létezik. A remélt prédára azonban rárepül a világ minden országának titkos ügynöksége, és Brazilnak és csapatának természetesen az a dolga, hogy megakadályozza, hogy rossz kezekbe kerüljön. A képregény izgalmas, fordulatos, tényleg a korabeli, távolságtartó és komikus elemeket is tartalmazó James Bond-filmekre emlékeztet. Mára kétségtelenül eléggé megöregedett.

Az első hosszú történet lezárása után jó fél évvel következett a második, amely annyira sok új elemet tartalmaz, hogy egyes vélemények szerint tulajdonképpen itt kezdődik igazán a sorozat. Brazil egy egész csapatot kapott maga mellé, a sztorik akciódúsabbak, látványosabbak lettek.

A történet címe (és egyben a csapat kódneve) Commando Caïman, a világot fenyegető veszedelem pedig egy szubliminális üzenetek közvetítésére képes adószerkezet, amely a tévéműsorba kódolva erőszakos cselekedetek elkövetésére hergelné az embereket. L ezredes természetesen szabad kezet kér és kap a pontosabban meg nem nevezett szövetséges hatalmaktól, Bruno pedig tőle. A csapat tagjainak a múltja ugyanis nem éppen makulátlan, az aktáik tele vannak függelemsértésekkel, ám Brazil szerint önálló kezdeményezőképességük és a szakterületükön (szabotázs, közelharc, stb). bizonyított különleges jártasságuk tökéletesen alkalmassá teszi őket erre a küldetésre.

Az új koncepció érezhetően bejött az olvasóknak, mert innentől kezdve gyorsan követték egymást a történetek, átlagosan évente egy 1973-ig. A csapat színes egyéniségekből állt, legalábbis mindegyiket nyilván annak szánta Greg, de néhányuknál ez csak epizódszerepekre volt elég, mint például Bruno jóval fiatalabb öccse, Billy Brazil vagy a leginkább a pisztollyal kiválóan bánó Texas Bronco esetében (akinek nem nagyon volt alkalma cowboy-filmes párbajokat folytatni az ellenségekkel, más „specialitása” pedig nem igazán volt). A humoros betétekért a civilben zsokéként dolgozó Big Boy Lafayette felelt, akinek egy ártalmatlannak tűnő acéljojó volt a titkos fegyvere, a fegyelmezetlen, kiszámíthatatlan, dohányzó-piáló lázadó figurát Gaucho Morales alakította, míg az obligát „egyetlen nő a csapatban, de az kemény fickó” Whip Rafale volt, aki kódnevének megfelelően ostorral sózott oda időnként a gonoszoknak. Már az első közös kalandban érződött, hogy Gaucho és Whip az a két karakter, akiben több is rejlik.

Bizonyította is ezt a harmadik epizód, a Les yeux sans visage (Az arc nélküli szemek). Ebben a részben lépett elő a csapat fő ellenségévé a Rebelle nevű szőke szépség, aki az előző történetben látszólag még csak a mesterelme cicababája volt. Ebben a sztoriban azonban már egyértelműen ő mozgatja a szálakat, és bár természetesen ezúttal is egy (hipnózison alapuló) találmány révén akar meggazdagodni, leginkább a személyes bosszú motiválja. Különösen Whipre van berágva, aki az előző részben kemény közelharcban elbánt vele.

A „Rebelle-ciklus” lezáró része a La cité pétrifiée (A kővé vált város). Ellentétben az előző epizóddal, amelyben Rebelle első akciója Brazilék ellen irányult, ezúttal nem kereste magának a bajt – csak a véletlen hozta úgy, hogy megint az útjába kerültek. Brazilék rutinellenőrzést végeznek egy föld alatti katonai bázison, amikor ultrahang-támadás éri a környékét, és mire visszatérnek a felszínre, mindenkit kővé dermedve találnak. Ebben a leginkább hi-tech jellegű epizódban rajzolhatott Vance a legtöbb futurisztikus fegyvert, uniformist és egyéb eszközt – ezt is jól csinálta.

Ehhez képest igen jelentős fordulatot hozott a következő, egymáshoz elég szorosan kapcsolódó kötet, a La nuit des chacals (A sakálok éjszakája) és a ponyvaszerű címet viselő Sarabande à Sacramento (kb. Nagy felfordulás Sacramentóban). Talán a leglényegesebb, hogy itt válik teljesen egyértelművé, ami eddig csak kimondatlanul magától értetődőnek látszott – a történetek színhelye az Egyesült Államok, napjainkban mivel az ellenség ezúttal a maffia. A másik nagyon fontos változás, hogy bár Brazil marad a csapat vezére, a főszerepet Gaucho Morales játssza, hiszen az ő családját fenyegetik a helyi bandák és korrupt rendőrök.

Itt már szó sincs James Bondról, technológiai eszközökről sem sok. Átléptünk a Keresztapa világába, de legalábbis annak a peremére – Mario Puzo regénye ekkor már bestseller volt, a film is készült. Greg jól ráérzett, hogy erre a vonatra érdemes felszállni. Ifjúsági képregényújságról lévén szó, a végkifejlet persze optimista. Brazilék ügyes taktikával egymásnak ugrasztják a helyi „családokat”, akik rendesen nekiállnak szétgéppisztolyozni egymás érdekeltségeit, a két bandavezér megszégyenülten, fogatlan oroszlánként kényszerül távozni a városból.

Emlékszem, annak idején kicsit csalódottan olvastam ezeket a részeket. A higgadt, hatékony, de (szerintem) mégsem unalmas Bruno Brazilt kedveltem, a lobbanékony Gaucho inkább idegesített. De Vance rajzai minden korábbinál jobban lenyűgöztek. Azelőtt sem volt éppenséggel bátortalan, ami a képkockák elrendezését, keretezését, plánozását, szekvenciáit illeti, de – főleg a Sarabande-ban – nagyon megjött a kísérletező kedve. Már ezeken az oldalakon megfigyelhető, ami később a XIII-ban szinte a védjegyévé vált: majdnem minden oldalon a legapróbb részletekig kidolgoz egy képet, a többinél pedig a háttér szinte jelképes, néha „üres”, amit aztán majd egy egységes színnel töltenek ki. (Mostanra pedig ezeket tartom a sorozat csúcspontjának a történet tekintetében is.)

Az 1973-as Des caïmans dans la rizière (Kajmánok a rizsföldön) szokatlan módon egzotikus tájakra a csapatot, illetve eleinte csak Brunót, aki egy második világháborús titkos szuperrakéta után nyomoz, mégpedig Thaiföldön. Ahol találkozik egy talpraesett újságírónővel és még talpraesettebb helybéli árva kisfiúval. Gina és Maï karakteres mellékszereplők, és mint később megtudjuk, mindketten „meghódítják” Brunót. A csapat pedig elszenvedi első veszteségét: a végső leszámoláskor Big Boy meghal, többen súlyosan megsebesülnek. Ennek a történetnek a hangvétele érzelemgazdagabb a korábbiaknál, ami kissé meglepően is hatott annak idején. Már csak azért is, mert nem volt szokás egy fontos mellékszereplőt „megölni” az ilyen fiatal olvasóknak szóló képregényekben.

Ekkor még nem sejtettem, hogy kedvenc képregényeim egyike hanyatlásnak indult. Csodálkoztam ugyan, hogy miért tart szokatlanul sokáig a szünet a következő epizódig (több, mint egy év telt el az előző vége és az új eleje között), de az csak később derült ki a számomra, hogy a problémák az író, Greg túlterheltségéből fakadtak. 1974-ben áttette a székhelyét Belgiumból Franciaországba, mivel vezető pozíciót kapott a Dargaud kiadónál, és kedvenc sorozata, amit ő maga rajzolt is, az Achille Talon (magyarul az Alfában Sarok Akhillész néven szerepelt, később rajzfilmfiguraként Walter Melon néven ismerhettük meg itthon) a heti két oldalas poénokon kívül egy havi magazinban is szerepelt, amit neki kellett szerkesztenie.

Végül valahogy kiszenvedte magából az Orage aux Aleoutiennes (Vihar az Aleut-szigeteken) forgatókönyvét, amelyben felavatják a csapat új tagját, a halott Big Boyt felváltó Nomade-ot. A hosszú hajú, gitáros hippinek látszó fiatalember valójában természetesen ugyanolyan profi, mint a társai (a gitár pedig természetesen géppisztolyt rejt), és bár eleinte összeütközésbe kerül Gauchóval, végül bizonyít, és befogadják. De ez a sztori már nem volt olyan jó, mint az előzők, meg sem vettem albumban.

Greg is érezhette, hogy itt már valami nem megy úgy, mint régen, ezért megpróbálta „lepasszolni” a sorozatot egy másik írónak, nevezetesen Jean Van Hamme-nak. 1976-ban járunk, amikor Van Hamme úgy dönt, hogy felmondja a Philipsnél betöltött marketingigazgatói állását, és minden idejét az írásnak szenteli. Találkozott is ebben az időben Vance-szal, de végül nem jött létre megállapodás, ám már akkor megfogadták, hogy fognak még ők együtt dolgozni.

Gondolom, már a tárgyalásokat megelőzően beindult a munka a Quitte au double pour Alak 6 (Dupla vagy semmi Alak 6-nak) című epizódon, amely az utolsó hosszú Bruno Brazil-történet lett, bár Greg eredeti elképzelése szerint csak egy jelentős fordulatot készített volna elő.

A sztoriban Brazil és csapata csapdába esik, és megtörténik velük a legrosszabb, ami titkos ügynökökkel történhet: ellenségeik lebuktatják őket, nyilvánosságra hozzák a személyazonosságukat. Főnökeiknek „természetesen” nincs más választásuk, mint hogy mindent tagadnak, de Brazilék most már csak azért is visszavágnak, hivatalos támogatás nélkül. A tűzharc azonban kegyetlenül véres véget ér, Bruno öccse, Billy és Texas Bronco meghal, Nomade súlyos sebet szenved, Whip Rafale pedig tolószékbe kényszerül – csak maga Brazil és Gaucho ússza meg kisebb sérülésekkel. A történet utolsó jelenetében azt látjuk, hogy Bruno Brazil visszavonultan él együtt él Ginával (akit feleségül is vett) és Maïjal, megrendült a hite korábbi meggyőződésében, és önmagát hibáztatja társai haláláért.

Ez már valóságos mészárlás volt, ám időközben nagyot változott a francia képregényújságok piaca. Az egyre felnőttebb Pilote-ból kinőttek a valóban felnőtt olvasóknak szóló új magazinok (Echo des Savanes, Métal Hurlant, Fluide Glacial), és a konkurensek kissé zavarba jöttek, kapkodtak, hogy milyen irányt válasszanak. Nem hiszem, hogy akár pár évvel korábban, akár pár évvel később belefért volna a szerkesztőségi koncepcióba egy ilyen tragikus vég.

Egy interjúból kiderült, hogy ekkoriban Greg úgy gondolta, új csapatot fog felépíteni Brazil és Morales köré, Whip pedig amolyan titkárnői-koordinátori szerephez jutna, ám ebből nem sok valósult meg. 1977-ben még elkészült egy kis történet (Dossier Bruno Brazil), amelyben Gaucho bebizonyította L ezredesnek, hogy nem szabad még leírni Bruno Brazilt, ám ez valójában csak apropóul szolgált ahhoz, hogy ki lehessen adni albumban az első öt rövid epizódot, ezeket foglalta keretbe az új sztori. Aztán meg szinte semmi. Öt év alatt három rövid, 8-12 oldalas epizód Bruno és Gaucho párosával, és egy új hosszú kaland kezdeménye, amelyből csak hat oldal készült el – ebben mutatkozott volna be az új csapat. 1995-ben adták ki albumban a rövidekkel együtt, nyilván végleges lezárásnak tekintve.

Greg 1999-ben meghalt, Vance minden idejét 1984-től a XIII foglalta le, 2010-ben pedig súlyosbodó Parkinson kórja miatt felhagyott a rajzolással. Nem túl valószínű, hogy Bruno Brazil visszatérjen még valaha, persze a különböző újrakiadásokat leszámítva. Kicsit sajnálom, de jobb is talán, hogy megmarad szép emléknek.

A korszak többi vezető francia képregénysorozatához hasonlóan Bruno Brazil is szép nemzetközi karriert futott be – csak éppen angolul (meg magyarul) nem jelent meg soha.

Mivel a Journal de Tintin flamand nyelven is megjelent, természetes, hogy az albumok is sorra kerültek mind

Olaszországban az Albi Ardimento sorozatban jelent meg a három „kajmános” rész, szinte azonnal a francia kiadás után, később pedig folytatásokban lehetett olvasni az epizódokat a Corriere dei Ragazziban