Még néhány új képregényről
2015. május 16. írta: Bayer Antal

Még néhány új képregényről

Maradt még néhány, a fesztiválon szerzett képregény, amelyről teljes bejegyzésnyi mondanivalóm talán nincs, de pár soros véleményem igen – összevontam hát őket.

A Cserep kapitánynak már a megjelenése is kellemes meglepetés, örülök nagyon, hogy a Comicsmania új sorozatba kezd. Azt hiszem, ennek a kevéssé ismert finn alkotónak, Pertti Jarlának a választása jól jelzi, hogy mit várhatunk: érdekes, még ha nem is feltétlenül mellbevágó felfedezéseket, csupa olyasmit, aminek a létezéséről sem nagyon lenne esélyünk tudomást szerezni, ha valaki nem adná ki magyarul.

Az első világháborút követő orosz polgárháborúról nekünk annak idején summásan annyit tanítottak, hogy a vörösök voltak a jók, a fehérek a rosszak. Szüleinktől meg általában éppen ennek az ellenkezőjét hallottuk. A valóságban egy hihetetlenül izgalmas korszak volt, már ha az ember el tud vonatkoztatni attól, hogy milyen rengeteg áldozatot követelt. A témát hosszasan dolgozta fel Hugo Pratt a Corto Maltese Szibériában c. epizódban – gondolom, sokan vannak Nyugat-Európában, akik tőle tudják, milyen sokféle forgatókönyvet próbáltak megvalósítani különböző kalandorok és érdekcsoportok.

Jarla rövid története azonban mentes ettől a kalandor-romantikától. Nyers, kegyetlen, megdöbbentő, elgondolkodtató. A grafikai kivitelezésben néhol sutának tűnik (a szerző korábban főleg humoros történeteket készített egészen más, egyszerűbb stílusban), de éppen a nyersessége miatt jól passzol a mondanivalóhoz.

A kiadvány kifejezetten jól néz ki, jó kézbe venni. Kár, hogy becsúszott pár sajtóhiba (egy helyen még a szerző nevében is az r duplázódott meg a t helyett), és néhány vessző is hiányzik az alárendelt mondatoknál.

Nem hiszem, hogy kizárólag az én biztatásom kellett volna ahhoz, hogy Koska Zoltán új kalandokra küldje A halál és az iránytű laza adaptációjának szereplőit, de örülök, hogy így történt, hisz jól sikerült figurák, van bennük potenciál.

A négyrészesre tervezett Titkos Társaság első epizódjában tehát visszatér Rigolyay Tóbiás és csapata, és ott veszi fel a fonalat, ahol az előzmény befejeződött. Eddig ígéretesen alakul, de mintha helyenként kicsit túl sokat beszélnének, néhány oldalnál pedig van egy kis (egyébként ügyes és érdekes) stílusgyakorlat-érzésem, így hát az alaposabb véleményem kialakításához megvárnám a következő részeket.

Mindvégig izgatottan vártam, hogy sikerül-e elkészülnie a Titkos Fióknak Ptiluc fesztiválos különkiadványával. A kiadó nem kapkodta el az információk csepegtetését, így aztán lapzárta miatt még a Képregény Info műsorfüzetbe is csak annyit tudtunk írni róla, hogy „meglepetéskiadvány”.

Valóban meglepetés lett belőle, és sajnos nem minden szempontból jó. Az mindenképpen örömteli, hogy a Titkos Fiók öt év után újra kiadott képregényt, és Ptiluctől bármire vevők vagyunk. A terjedelemre sem lehet panasz, hiszen 76 oldal lett, és az 1500 forintos ellenérték is rendben van, pláne, ha ezért egy egyedileg dedikált példány jár.

A kiadvány kivitelezése ugyanakkor kissé csalódást okozott. A Titkos Fiók korábbi kiadványaival – főleg a Bilal-sorozattal – elkényeztetett minket, nem gondoltuk volna, hogy most éppen ez lesz a gyenge pont. 76 oldalhoz már gerinc dukál, ilyen sok vastag papírt nem is lehetett könnyű áttűzni a nyomdában. Gondolom, arra sem számítottunk sokan, hogy ennyire pici lesz, bár szerencsére a betűk még így is jól olvashatók.

Mint a szerzőtől megtudtam, a Sötét Tükör (eredeti címén Corps obscur) egy korábbi albumának egy kivonatos kiadása. A Pacush Blues című sorozat 13. kötetéről van szó (Correspondance avec les corps obscurs), ennek az első néhány oldalát tördelték át az Editions L'arachnoïde nevű kiadó kérésére. Amely kiadónak a profilja verseskötetek megjelentetése, tehát egy eléggé különleges kísérlet, hogy beválogatták Ptiluc egyik patkányának a drámai monológját.

A Pacush Blues humora és hangulata egészen más, mint a közvetlenebb, harsányabb (és politikusabb, anarchista) Disznóólé, így aztán a Sötét Tükör első olvasását minden bizonnyal befolyásolják korábbi élményeink. Valószínűleg érdemes lesz egy idő után újra elővenni, és elmerülni a kissé metafizikus világában.

Megvettem a ZSIGER.hu kiadásában megjelent Vacsora GMo-val című füzetecskét is, mert szeretem Jáger Attila munkáit, és kíváncsi voltam rá. Jó lett volna előbb rendesen átlapoznom, bár valószínűleg akkor is megveszem és dedikáltatom.

A 8 oldalasnak hirdetett füzet ugyanis valójában mindössze 2 oldalnyi képregényt tartalmaz, a többi az elkészülés fázisait mutatja be. Ami érdekes ugyan, de nekem elég lett volna, ha egy honlapon olvashatom. A sztori maga valójában csak egy ötlet, a kiadóvezető Kovács Milántól, és ez rendben is van, ahogy a képek benépesítése is Grant Morrison karaktereivel.

Örülök, hogy a ZSIGER egyéni arculatot épít ki, és olyan rajzolóknak is esélyt ad, akik korábban nem nagyon jelentek meg nyomtatásban, de bevallom, arra már nem vett rá a lélek, hogy Blekket képregényét is beszerezzem. Úgy látszik, kénytelen leszek felvállalni, hogy egyre konzervatívabb az ízlésem.

Nem vettem meg A fehér foltot, de mivel megkértek, hogy juttassak el valakinek egy példányt, egy napon át volt alkalmam nézegetni. A képregényt már korábban olvastam, szép színes lett a felújítása. A történet korrekt, jól illeszkedik az adaptációs képregények hazai hagyományába. Zsoldos Péter rajzait szeretem, de ő inkább karikaturistának, azon belül is portrérajzolónak elsőrangú. Valószínűleg ezért érzem kicsit túlzsúfoltnak a képeket, tele vannak beszélő fejekkel. Véletlen egybeesés, hogy pár héttel ezelőtt olvastam (újra) a regényt, talán ez az oka, hogy úgy gondolom, ez is azok közé tartozik, amelyeknek a humorát nem lehet maradéktalanul visszaadni képregényben. (Főleg a levelekét, nyilván – hogy lehet azt illusztrálva kifejezni, hogy „ennyit a fjordokról”?). Egészen kiváló viszont Kiss Ferenc roppant alapos és gazdagon illusztrált kiegészítő tanulmánya Rejtő Jenőről. Hallom, hogy már el is fogyott a kiadvány mind a 120 példánya – a tanulmányt szerintem mindenképp érdemes lenne máshol is publikálni, legalább az interneten.

A fesztiválos újdonságok szemlézése közben vettem észre, hogy még adós vagyok a börzére megjelent Új Bosszú Angyalai: Titkos Invázió első kötetével is.

Nos, ellentétben a főcímmel (Titkos Invázió 1-2), amelyről nem tudtam sok jót írni, ezek az eredetileg a New Avengers sorozatban megjelent (háttér) történetek többnyire egész kellemesek. Úgy persze könnyű a kedvemben járni, hogy rögtön az első sztorinak Luke Cage és Jessica Jones a főszereplői, hiszen az Alias óta kedvelem őket, és nagyon örülök, hogy Brian Michael Bendis fontosnak tartja rendszeresen beszámolni a szuperhősös képregényműfajhoz képest különösen érdekes és összetett kapcsolat alakulásáról. A harmadik történetnek a rajzai tetszenek főleg (Jim Cheung), és átlapozva a kötetet, az is bejön, hogy szinte mindegyik epizód más és más stílusban készült. Azt azért nem állítanám, hogy most már tökéletesen érthetők és hitelesek lennének számomra a Skrullok motivációi…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.