Három jó koncert a Szigeten, plusz az olimpiai rock
2012. augusztus 14. írta: Bayer Antal

Három jó koncert a Szigeten, plusz az olimpiai rock

Az már elég hamar, a program ismeretében kiderült a számomra, hogy ha egyáltalán kimegyek idén a Szigetre, az az utolsó napon lesz. De igazándiból csak a vasárnapi foci túlélése után döntettem el, hogy az ilyenkor megszokott pár órás izomlázas henyélés helyett tényleg pár órás álldogálással fogom eltölteni a délutánt. Elhatározásomban nem kis szerepet játszott a Sziget YouTube-os közvetítése, ami meghozta a kedvemet, no meg a képregényes sátrat is fel akartam keresni, ha már.

Korábbi Sziget-látogatásaimkor sokat mászkáltam színpadok között, igyekeztem a lehető legtöbb zenekarba belehallgatni. Ez most kimaradt, illetve akit kipróbáltam, a szokásosnál kevesebb türelmi időt kapott, pár perc elég volt annak az eldöntésére, hogy kell-e ez most nekem. Egyik sem volt rossz a maga nemében, egyszerűen csak felvállaltam, hogy válogatós vagyok. Úgyhogy róluk inkább nem is írok.

IMG_0020.JPG

Időrendben az első, akit kinéztem magamnak, a The Subways volt. A felkészülés alapján tudtam, hogy nem egy különösebben szofisztikált zenei élményben lehet részem a klasszikus gitár-basszus-dob felállású triótól, de tetszett a lendületük. Nos, ez élőben is tökéletesen átjött, komoly energiasugárzást küldtek a számomra meglepően nagy létszámú közönségnek (3 órakor régebben pangás szokott lenni a nagyszínpadnál). Ismételten bebizonyosodott, hogy fiatalnak és tehetségesnek lenni jó dolog. Remek kedvcsináló volt a folytatáshoz.

IMG_0052.JPG

A főattrakció számomra a nagyszínpad következő fellépője, a neve ellenére skót Paolo Nutini. Először a Quincy Jones 75. születésnapja alkalmából rendezett szuperkoncerten láttam a Mezzón, elképesztően adta elő a Goin’ to Chicagót Petula Clark társaságában, szemtelenül fiatalon, ahogy azt mondani szokás. Utánanézve megtudtam, hogy annyira azért nem kölyök, mint amilyennek látszik, idén már a huszonötöt is betöltötte, ellenben valóban nagyon fiatalon lett kisebb sztár. Szerintem lesz még nagyobb is, ha így folytatja.

Az a fantasztikus a srácban, hogy hihetetlen magabiztossággal és természetességgel énekel rockot, soult, balladát, skát, countryt, ami csak a keze ügyébe kerül. Maga írja a számait, saját élményanyagából dolgozik, és ez jól is áll neki, ahogy látszólagos színpadi esetlensége is. Nem csinál show-t, csak énekel, néha gitározik, és a közönség le van nyűgözve. Ennek ilyen egyszerűnek kell lennie, és nála működik is. A nyolctagú kísérőbanda teljesen profi volt, de ezen kívül nem tettek sokat hozzá a produkcióhoz – nem is kellett.

Hajlamos vagyok ilyen állóhelyes koncertek közben kétszer-háromszor helyet változtatni, van, hogy kicsit el is megyek körülnézni, majd visszatérek – évek óta Nutinié volt az első, amit az első perctől az utolsóig ugyanonnan hallgattam végig.

IMG_0107.JPG

A Rotfront csak egyike volt annak a három, párhuzamosan futó produkciónak, amelyikbe bele akartam kicsit nézni/hallgatni. Kizárólag kíváncsiságból, mert érdekelt a hátterük, hallottam is sokat róluk, és nem tartom hátránynak, ha egy rockzenekar szövegeinek van némi pozitív politikai töltésük. De belehallgatva a YouTube-on fellelhető számaikba, a zenéjüket túl egyszerűnek, érdektelennek találtam. Csakhogy nem számoltam azzal, hogy élőben egészen más a helyzet. Zenei élményként ugyan valóban semmi különös, de a produkció energiája mégis magával ragadja az embert, nem lehetett nem ott maradni egy ideig. Mondjuk, arra befizetnék, hogy mit szólnának például a Magyar Szigeten a „Gypsy, Jewish and Gay” pólóikhoz, de gondolom, nem is tervezik a meghívásukat.

Végül röviden az olimpia megnyitóján és záróünnepélyén elhangzott rockzenei blokkokról. Mindkettőt nagyon élveztem. Lehet, hogy öregszem, és ha fiatalabb lennék, ha nem kötne annyi emlék a felvonultatott nagyságokhoz, én is vércikinek tartanám némelyik produkciót, de szerintem annyit azért mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ezek nem „igazi” rockkoncertek, a hangosítás például értékelhetetlen (tévében nézve, de gondolom, a helyszínen sem jobb, csak másképp nem jobb), és ha egy látvány elképesztő, nem feltétlenül ildomos számon kérni rajta, hogy személyes ízlésünk szerint lenyűgöző-e. Oké, néhány énekes már annyira árnyéka önmagának, hogy a saját imázsát rombolja ilyen fellépésekkel, páran pedig szerintem sosem szolgáltak rá a legendastátuszra, de könyörgöm, ez az egész főleg és szinte kizárólag egy nagy show volt, egy hatalmas vidám buli, élvezni kell vagy elkapcsolni. Persze, kinek mi nyújt élvezetet. Én még Pelét is megbocsátom a szervezőknek, három másodpercre meg lehetett mutatni.

süti beállítások módosítása