Miután az eredeti CSI-nak nagyon bejött a Who are you, a származtatott sorozatokhoz is a The Who-tól kerestek számokat. Elsőként a CSI: Miami-hoz, és ezúttal már kétség sem férhet hozzá, hogy kizárólag azért választották a Won’t get fooled again-t, mert tetszett nekik. Bár az is igaz, hogy a dalnak a refrénje hangzik el a főcímben. Pedig nem akármilyen dalról van szó, komoly a mondanivalója, és nem véletlenül tagadta meg a hozzájárulását a szerzője, Pete Townshend, amikor Michael Moore fel akarta használni Fahrenheit 9/11 című filmjében.

Elég jól érthető, miről szól (bár az itt közölt verziót három különbözőből tákoltam össze, a dal sokszoros meghallgatása után), nagyon fontos a kontextusa. „Generációs himnusznak” nevezték már születésékor, pedig valójában óvatos, csalódást kifejező figyelmeztetés. Az 1960-as évek rockbandái nem egy dalban foglaltak nyíltan állást valamiféle forradalmi változás mellett, és egyes politikai erők meg is próbálták saját céljaik mellé állítani ezek szerzőit, előadóit. Erre az érintettek igencsak különböző módokon reagáltak. Noha a Fehér Album Revolution-jában John Lennon elutasította az erőszakot, noha később kiállt olyan amerikai mozgalmárok mellett, mint Angela Davis, Jerry Rubin és John Sinclair, a szavakban harciasabbnak ható Rolling Stones pedig beérte a fiatalok általános elégedetlenségének a kifejezésével (Satisfaction, Street Fighting Man). Valamennyi korabeli angol dalszövegíró közül a legtudatosabb azonban Pete Townshend volt, és ő nagyon konkrétan fogalmazott.

A radicális YIP („yippie”) párt egyik prominens alakját, az MC5 rockbanda menedzserét, John Sinclairt 1969-ben tíz év börtönre ítéltek marihuána birtoklásáért. Nem sokkal később, a legendás woodstocki rockfesztiválon, éppen a The Who műsora közben a YIP egy másik vezetője, Abbie Hoffmann felugrott a színpadra, megragadott egy mikrofont, és elkezdte kiabálni, hogy mindez lószar, egészen addig, amíg Sinclair a börtönben rohad. Erre állítólag (a filmen nem látható) Townshend, aki éppen az erősítőjét bütykölte, hirtelen megfordult, rárontott Hoffmannra, és a gitárjával hátba vágta, majd üvöltözni kezdett, hogy húzzon azonnal a búsba. Utólag mindkét érintett igyekezett tompítani a dolog jelentőségét, Hoffmann azt mondta, hogy be volt lőve, Townshend pedig azt, hogy bár egyetértett Hoffmann mondanivalójával, azon pöccent be, hogy „megsértette a színpad szentségét”.

Lehet, hogy mindez igaz, de a Won’t get fooled again írásáról viszont ismételten azt nyilatkozta Townshend, hogy azoknak a politikai erőknek akart üzenni vele, akik megpróbálták megkörnyékezni. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy alig pár évvel később a yippie mozgalom gyakorlatilag szétesett, és némelyik vezetője későbbi pályája során erős ellentmondásba került korábbi nézeteivel, talán el lehet képzelni, hogy a társadalmi-politikai fejleményekre az átlagosnál jóval érzékenyebb Townshend már 1971-ben felismerte, hogy ha lesz is valaha forradalom, annak a kifejlete nem feltétlenül lesz olyasmi, aminek örülni lehetne.

We'll be fighting in the streets
With our children at our feet
And the morals that they worshipped will be gone
And the men who spurred us on
Sit in judgment of all wrong
They decide and the shotgun sings the song

A második sorra találtam olyan értelmezést, miszerint kisgyerekek lennének a harcolók lábai mellett, vagyis családostól vonulnának az utcára. De kisgyerekek nem szoktak erkölcsi elveknek hódolni, tehát a gyerekek nem állnak, hanem holtan fekszenek a lábaink előtt, miután megsemmisítettük őket az általuk vallott elvekkel együtt. Azok pedig, akik felhecceltek minket, most elítélik az elkövetett bűnöket, és döntésük nyomán újra szól a hatlövetű.

I’ll tip my hat to the new constitution
Take a bow for the new revolution
Smile and grin at the change all around
Pick up my guitar and play
Just like yesterday
And I'll get on my knees and pray
We don't get fooled again

Üdvözlöm az új alkotmányt és a forradalmat, mosolyogva nézek körbe, hogy mennyi minden változott, gitárt ragadva zenélek, mint tegnap, majd térdre állva imádkozom, nehogy megint átverjenek minket.

Change it had to come
We knew it all along
We were liberated from the fold, that’s all
And the world looks just the same
And history ain't changed
'Cause the banners, they’d all flown in the last war

Kellett jönni a változásnak, tudtuk jól, kiszabadultunk a nyájból, de a világ ugyanúgy néz ki, a történelem nem változott, és ugyanezeket a zászlókat lengették az előző háborúban is.

I'll move myself and my family aside
If we happen to be left half alive
I'll get all my papers and smile at the sky
For I know that the hypnotized never lie

A családommal együtt félrevonulunk, ha túléljük. Összeszedem az irataimat és az égre mosolygok, mert tudom, hogy aki hipnózis alatt áll, nem hazudik. (Bevallom, utóbbi sor értelmezése meghaladja a képességeimet.)

There's nothing in the streets
Looks any different to me
And the slogans are replaced, by-the-bye
And the parting on the left
Is now parting on the right
And the beards have all grown longer overnight

Meet the new boss
Same as the old boss

Nincs semmi az utcán, ami másképp nézne ki, csak a jelszavakat cserélték ki, mellesleg. Azelőtt balra volt a választék (a hajban), most jobbra van, és egyik napról a másikra hirtelen megnőttek a szakállak. Ez ugyan lehet konkrét utalás a tipikus forradalmár-szakállakra, de inkább általánosságban értelmezendő, vagyis hogy a változások csupán a felszínen történtek meg. „Itt az új főnök, ugyanaz, mint a régi főnök” – ennél frappánsabb befejezést pedig elképzelni sem lehet.

Mi közük ehhez a helyszínelőknek...