Illik írni kritikát olyan kötetről, amelynek az előszava tőlem származik? Lehet tőlem teljesen tárgyilagos véleményt várni olyan képregényről, amelyet a webes indulása óta magam is reklámozok, és amelyből én is közöltem részeket a Papírmoziban? Szóval – én szóltam, hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan, ebben a szellemben tessék olvasni a továbbiakat.

Bár látszólag a legegyszerűbb dolog a világon comic stripeket készíteni, aki már próbálkozott vele, tudja, hogy a harmadik képsor után már úgy érzi, hogy nincs több ötlete ezekkel a karakterekkel és helyzetekkel kapcsolatban, és soha nem is lesz. Aztán vannak, akik kitartanak, és ha ez az érzés nem csak bennük múlik el, hanem az olvasó is kellőképpen ráharap, akkor már jó időre biztosítva lehet a sorozat jövője.

Ez a jövő aztán ugyanúgy lehet egy (látszólagos) állandó önismétlés mint egy folyamatos fejlődés, amelynek akár vége is szakadhat egy idő után – mindkettőre van számos példa a legsikeresebb stripek között is (például Garfield, illetve Kázmér és Huba).

Az előbbi típusú stripeket egymás után olvasni roppant fárasztó, gyűjteményes kötetben sem működnek igazán jól, ezeknek a valódi terepe a napisajtó (újabban a naponta frissülő blog). Utóbbiak ezzel szemben kifejezetten jól jönnek ki ebből az összesítésből, a stripek egymás utániságából összeáll egy evolutív történet. Ebben a felismerésben nincs semmi új, maguk a strip-alkotók ezt tudatosan művelik is. Vannak, akik eleve hetekben gondolkodnak, és az egyes napokon közölt 5-6 stripet egyetlen témára fűzik fel, amelyekhez aztán esetleg később vissza-visszatérnek.

Hol helyezkedik el ebben a képletben a Rocksztár?

Fontos kiemelni, hogy bár a napi közlést nem vállalja fel, heti három frissítésével a hazai élmezőnyhöz tartozik, amit ráadásul kiegészítenek a Rockéletben megjelenő képcsíkok. Különlegessége még a sorozatnak a webes felület által kínált lehetőség kihasználása, amennyiben hol 1, hol 2, hol 3 soros stripeket kapunk, bár utóbbiak dominálnak. (Ezáltal pedig egy másik, idehaza nagyon ritka műfajjal kerül közeli rokonságba, a leginkább Franciaországban elterjedt egyoldalasokkal.)

A viszonylagos sűrűség lehetővé tenné bármelyik irányt, és úgy érzem, mindkettőnek a kísértése tetten is érhető a Rocksztár-stripekben. Míg az első széria inkább az alapszereplők bemutatására fókuszált, a másodiktól kezdve egyre jobban kibontakozódik a csapat közös története. Közben azonban becsúsznak a csak egyik vagy másik karaktert (leginkább Johnnyt vagy Ekit) szerepeltető, már megismert mániáikra vagy idioszinkráziáikra rálicitáló stripek. Úgy tűnik, ezekre mindig lehet számítani, és egy-egy ilyen alkalmi megszakítás bele is fér.

Két további stripkategóriát is meg lehet különböztetni, ezek amolyan „egykék”. Az egyik az a kicsit fárasztó eset, amikor máshonnan már ismert poénokat dolgoz fel a szerző képregényes formában, a célnak szerinte legjobban megfelelő szereplő szájába adva a mondatokat. Szerencsére ezekből nem sok van, de ideális esetben egynek sem kellene lennie (hacsak nem illeszthető ügyesen a főtörténet sodrába). A másik a „kiszólások” a stripből, amikor egyértelműen a szerző véleményét tolmácsolja valamelyik szereplő aktuális eseményekről vagy jelenségekről. Bevallom, hogy ezeket szeretem a legkevésbé, de nem azért, mert önmagukban problémát jelentenének (sőt, kifejezetten örülök, ha valaki a képregény formáját fel tudja használni politikai vagy társadalmi gondolkodásának az artikulálására), hanem mert egyszerűen nem illenek bele a Rocksztár folyamába. Ezektől óva inteném a szerzőt a továbbiakban, inkább valami más fórumot kellene kitalálnia az ilyen megnyilvánulásokhoz.

A Rocksztár fő erénye ugyanis az az egységes „univerzum”, amelynek a (nem alaptalan) sztereotípiái eléggé ismerősek szinte minden rockzene-kedvelő számára ahhoz, hogy ezzel a kedvesen ironikus hangvétellel operálva a sorozat fenntartsa az érdeklődést. Nem merném megjósolni, hogy ez meddig lehetséges, mert a strip lassan másfél éves fennállása alatt előfordultak már hullámzások, de jelenleg úgy tűnik, hogy Németh Andrásnak sikerült rátalálnia az utazósebességre.

Ami magát a kötetet illeti: nekem nem nagyon tetszik a borító, amennyiben félrevezető a szereplők kinézetének a tekintetében, szerintem ez nem lett jól átgondolva, vagy ha alaposan át is lett gondolva, nem tartom szerencsésnek a döntést.

Kedves a szerzőtől, hogy bevette a blogra beküldött fan-képregényeket, ám jobb lett volna ezeket egybegyűjtve, a kötet végére (vagy közepére) tenni, és mindegyiknél olvashatóan kiírni a szerző(k) nevét. A Rockéletben megjelent epizódok egy része pedig nagyon össze lett zsúfolva, a szövegük nehezen olvasható, erre lehetett volna jobb megoldást találni.