Egy nemzetközi képregénykonferencián feltették nekem a kérdést, hogy vajon a kommunista időkben miért nem használták fel a képregényt propagandacélokra úgy, ahogy a fasiszta Olaszországban. Azt válaszoltam, hogy nálunk magát a képregényt, mint formát utasították el, nem pedig egyes tartalmakat. A karikatúrát ellenben nagyon is felhasználták ilyen célokra, és ha jobban belegondolunk, a képregényként feldolgozott irodalmi művek között is volt jó pár, ami beleillik a sorba. Bizony, léteznek Zórád, Korcsmáros és Sebők által rajzolt partizántörténetek és anti-James Bond-sztorik. Az utóbbi időben kötetben újrakiadott képregények közül leginkább a Sebők Imre-életműsorozatban találni ilyeneket.

Az 1960-as években a Népszavában közölt, Cs. Horváth Tibor által adaptált és Sebők által rajzolt képregények többsége ugyan klasszikus (leginkább Jókai) regény, de a listán bőven találni olyan, mára elfeledett műveket és szerzőket, mint a Rejtekhely az Elbán (Alekszandr Naszibov), az Elolvasás után elégetendő (Roman Kim), a Magyar-Szovjet Társaság gondozásában megjelent Ködkapitány (Panov) vagy az Armin Müller-Stahl főszereplésével megfilmesített A sebhelyes arcú (Herbert Ziergiebel). Utóbbinak is elkészült már az újrakiadása, ám most inkább a magyar (?) akcióregényből készült Mairelandi veszedelem-re hívnám fel a figyelmet.

A Mairelandi veszedelem című regény a Magvető kiadó Új termés sorozatában jelent meg 1961-ben. Noha az adaptációs képregények megjelentetésének igazolásához a korabeli szerkesztők az alapművek népszerűsítésére hivatkoztak, nem túl valószínű, hogy az 1968-as képregény-adaptációtól a kötet eladásai az égbe szöktek volna. Mi tagadás, én sem olvastam el az eredetit, és nem is tervezem, hogy erre pocsékoljam az időmet, mert amennyiben Cs. Horváth csak kicsikét is hű maradt a szerzői szándékhoz, igencsak sutára sikeredett hidegháborús fércművel van dolgunk.

Lássuk hát minden képregények alapját, a történetet. Egy meg nem nevezett európai ország Nylonburg (nem vicc!) nevű fővárosával átellenben található Maireland szigete, közkedvelt fürdőhely. Az ország államformája alkotmányos királyság, jelenlegi uralkodója I. Mária-Anna, készülnek a holnapi választásokra. A lakosság összetétele igen érdekes, a megnevezett szereplők ugyanis holland, angol, francia és  olasz neveket viselnek. A királyság szoros szövetségi kapcsolatban áll egy nagyhatalommal, amelyet ugyan szintén nem neveznek meg, de repülőgépeinek az oldalára az USA szó van festve, és valamennyi színre lépő polgára következetesen angolszász névre hallgat (az egy szál hollandusan csengő Vanderizé nagykövet még belefér az olvasztótégelybe). A nevekkel egyébként is vannak némi gondjai a szerzőnek: Lumberből időnként Lamber, Lancome-ból Lancombe lesz, és ha a bérgyilkos Boxerről azt gondoljuk, beszédes nevet kapott, mit szóljunk Honest őrmesterhez, aki ugyan igazán nem tesz semmi rosszat (azon kívül, hogy elvesztett egy atombombát), de a "tisztességes" megnevezésért illett volna jobban megdolgoznia. Ja, és szó esik még a rettegett „vörösökről” is, akikről egy alkalommal kiderül, hogy oroszok volnának, és hogy majd az ő lapjuk fogja leleplezni az egész disznóságot, ami a szigeten történt.

Disznóság márpedig tényleg van: Honest őrmester repülőgépe meghibásodott, kénytelen volt kioldani és Mairelandra pottyantani az élesítetlen atombombát, majd ejtőernyővel ő maga is utána ugrott (egyáltalán: szokás az amerikai légierőnél, hogy őrmesterek szólóban szállítanak atombombákat?). Az esetet nem ártana eltussolni, nehogy az ellenzék felhasználja a kormánypárt tehetetlenségének az illusztrálására, oszt majd jól megnyerje a választásokat. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a pénzügyminiszter egy nála jó harminc évvel fiatalabb lánykával édeleg titokban a mairelandi Pavillion szállóban, és egy ellenzéki újságíró felismerte, akkor már világos, hogy komoly veszélyben forognak a kapitalista demokrácia alapjai.

Mintha Agatha Christie vagy P. Howard terelte volna őket össze, a szálló valamennyi vendégének egészen véletlenül köze van a többiek egyikéhez-másikához. Mindezt a történet dramaturgiája nem különösebben indokolja, de ebbe ne menjünk bele túlságosan, még a végén ki kéne deríteni, mit akartak a szerzők és mit szabdalt benne át Cs. Horváth, ahhoz meg el kéne olvasni a regényt, és azt azért nem, nem, biztos nem.

Pedig még mondanivalója is van a sztorinak, csak jól eldugták. Mindössze három mondatban összefoglalja a kivételesen görög nevű révész: ha több tízezer bomba van már a világon és ezek bármikor felrobbanhatnak, miért csak attól az egytől majrézik mindenki, amely a háztetőn landolt? Erre a tézisre akár fel is lehetett volna építeni egy jó kis regényt, meg lehetett volna spékelni némi jellemfejlődéssel, és még a vörös farok is megmaradhatott volna. Ám nem ez történt, hanem – hát, legjobb, ha azt mondjuk, nem történt semmi. Kiszámítható tanmese, a rothadó arisztokrácia és burzsoázia lesújtó bírálatával, velős végkövetkeztetéssel, miszerint a bomba még akkor is sokakat megöl, ha fel sem robban.

De persze a Sebők Imre-életműsorozat kiadása nem arról szól, hogy milyen minőségű regényeket volt kénytelen a kiváló grafikus megrajzolni. Beszéljünk hát akkor a megjelenítésről.

Az eredetileg napi három kockában (két kisebb, egy nagyobb, többnyire egymás alatt, néha egymás mellett) megjelent folytatásoknál oldalkompozícióról beszélni nehéz, jó, ha egyáltalán a műnek a szerkezete valamennyire átlátható. Nem könnyű mesterség volt ez, sőt, bátran mondjuk ki, hogy pokolian nehéz dolguk volt a szerzőknek egy ilyen szűkre szabott kerettel. Mentségükre szolgálhat még az is, hogy abban az időben fel sem merült, hogy a taposómalomszerűen készült képregényeket valaha is viszontláthatják összegyűjtve, és hogy lesz ember, aki nem naponta, hanem egészben fogja elolvasni őket. Mindezek dacára inkább jópontokat osztanék az elrendezésekre, többnyire találékonyan sikerült megoldani a nagyobb kockának a megrajzolását, még dramaturgiai szempontból is.

Van azonban gond a rajzok minőségével. Kiss Ferenc képregénygyűjtőnek a Jack London nyomán című gyűjteményhez készült rövid életrajzából tudjuk, hogy Sebők 1966-tól már erősen megcsömörlött a napi szállítási kényszertől, és bizony, ezen a munkáján is látszik, hogy helyenként elnagyolta, rutinból oldotta meg a rajzokat. Különösen fájó pontnak érzem, hogy gyönyörűen megfestett nőalakjaiból ide egyetlen kaptafára való jutott: ember legyen a talpán, aki megkülönbözteti egymástól a három ifjú hölgyet a szállóban. A férfiarcoknál sem sokkal jobb a helyzet némelyik oldalon: az egymás mellett álló újságíró és pincér ikertestvérek is lehetnének, miközben más jelentekben sokkal markánsabban különböznek egymástól. Mindazonáltal a Sebőkre jellemző borongós, kicsit vészterhes hangulat itt is megteremtődik, és talán egy inspirálóbb történettel egész jól működő narrációt kaptunk volna. El kell azt is mondani, hogy Sebőknek alapvetően a "kosztümös" képregények kedveznek jobban, figuráiban van valami történelmi képcsarnok-szerűség, jobban mutatnak jelmezben, mint 20. századi öltözetben.

Szóval akkor milyen képregény is ez a Mairelandi veszedelem? Az unalom határát csak ritkán átlépő didaktikus történet, a jellemábrázolásból mindössze a sztereotípiák felvázolásáig jutó „színészvezetés”, pár hasznos szentencia, a Cs. Horváth-tól megszokott hirtelen befejezéssel – mindez a magyar képregény egyik igazi klasszikus nagymesterének a tőle közepesnek mondható, helyenként fájdalmasan félresikerült, máshol a zsenialitást fel-felvillantó előadásában. „Tudtam volna én jobbat is”, üzeni Sebők Imre, csak nem hagyták, nem volt rá igény.

Utólagos módosítás és kiegészítés

A cikk eredeti verziójában – mivel a regény szerzőiről gyakorlatilag semmit sem sikerült internetes forrásokból kiderítenem – némileg frusztráltan kételkedtem abban, hogy kik is írták valójában. Nemrég levelet kaptam Bojcsuk József lányától, aki kiegészítette roppant hiányos ismereteimet.

Bojcsuk Vladimir, írói nevén Bojcsuk József édesapja a Kárpáti Igaz Szó alapító szerkesztője volt. A sztálini időkben egy munkatáborban halt meg, míg édesanyja, Sebők Júlia Auschwitzban. Bojcsuk a felszabadulás után Magyarországra települve tolmácsként dolgozott (többek közt Gagarinnak is fordított), elsők között magyarított orosz regényeket. Katonatiszt volt, a Hadtörténeti Intézet alapítója, katonapolitikai cikkeit rendszeresen közölte a Népszabadság. Szerzője továbbá egy érdekes alapfeltételezésből kiinduló disztópiának (Romok árnyékában – riportsorozat a 25. századból). Az 1975-es katonai perek vetettek véget pályájának.