Sokatmondó Némajáték
2011. május 13. írta: Bayer Antal

Sokatmondó Némajáték

Nem könnyű elfogulatlan véleményt mondani olyan szerzőnek a kötetéről, akivel évek óta kapcsolatban vagyok kiadói-szerkesztői-zsűrizői-munkatársi minőségben. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy amikor megismertem, még 16 sem volt, és „szemünk láttára” nőtte ki magát ígéretes tehetségből érett képregényalkotóvá. Felvidéki Miklós indult a Fekete-Fehér Képregényantológia pályázatán 2005 elején, és bár ott még éppen csak felfigyeltünk rá, nem telt egy évbe, és már első díjat nyert a Nyitott Könyvműhely Art Comix pályázatán, harmadik helyet ért el a luzerni Fumetto nemzetközi képregényfesztivál pályázatán, és tagjai közé fogadta a Magyar Képregény Akadémia.

A roppant szűkös hazai megjelenési lehetőségekhez képest Miklós már egész impozáns publikációs listával rendelkezik: Pinkhell, Eduárd fapados képregényújság, Papírmozi, Panel, Nero Blanco Comix, meghívást kapott a Call it a day nemzetközi antológiába, részt vett az Elvis Budapest projektben és a Magyar Képregény Akadémia több akciójában. Első önálló munkája, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak című 24 oldalas csavaros retró-stílusgyakorlat 2008-ban jelent meg a Képes Kiadónál, 2009 végén pedig Fazzine néven lapot alapított, amelyben saját maga és barátai kevésbé szalonképes képregényeit adja közzé. Miközben folytatja tanulmányait a MOME animáció szakán, egyre újabb és újabb meglepetésekkel szolgál, bizonyítva sokoldalúságát és a képregényes nyelv párját ritkítóan magabiztos ismeretét.

Régóta dédelgetett tervét, a Némajáték című „egészestés” képregényt első felfedezőjének, a Nyitott Könyvműhely kiadónak köszönetően a 7. Magyar Képregény Fesztivál alkalmából ismerhette meg a nagyközönség. 112 oldalas képregényt rajzolni még nem sokaknak adatott meg idehaza (sőt, igazság szerint saját, szerzői művet tőlünk nyugatabbra sem sokan tudnak megjelentetni elismert kiadónál ilyen fiatalon). A hazai körülményekből következően szerényen, de egyenletesen felfelé ívelő pálya óhatatlanul magasra tette a lécet Miklós előtt, és már az első oldalak elolvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy nem is állt szándékában megkönnyíteni a saját dolgát. Mind formailag, mind tartalmában olyan képregényt rakott le elénk, amilyennel idehaza még nem találkozhattunk.

Formai innovációja azért különösen értékes, mert az olvasó nem tudná elsőre megmondani, mi is benne az új és a szokatlan számára. Nem formabontásról van szó ugyanis. Felvidéki nem lát neki képzőművészi érdeklődéstől vezéreltetve több évtized alatt kikristályosodott kompozíciós és narrációs szokások-szabályok megkérdőjelezésének, nem kísérletezik új utak keresésével. Hasonlóan a Noname-rövidekhez, a Némajáték formai megoldásai egy mindenre kíváncsi képregényfogyasztó megfigyeléseiből állnak össze. Nem túlzás kijelenteni, hogy Felvidéki Miklósban napjaink legkorszerűbb magyar képregényesét üdvözölhetjük, aki befogadta a mainstream és az indie amerikai comics és a modern európai képregény kurrens irányzatait, amelyekből saját stílust kevert ki magának.

A kivitelezés nem hibátlan ugyan, de ez másodlagos kérdés. Persze, lehetne azon filozofálgatni, hogy néhány oldalon indokolatlanul zökken meg a képregény ritmusa, ki lehetne mutatni, hogy itt-ott három-négy helyett inkább öt-hat panel kívánkozott volna a szemünknek. Ám az összkép elég meggyőző ahhoz, hogy csak fülig érő szájjal lapozgassuk a kötetet: lám, ezt is megértük, ilyen is van már itthon.

A formai megvalósításnál jóval nagyobb falat a tartalom, és ebben aztán bőségesen találunk boncolgatnivalót. Megint azzal kell kezdeni, hogy Felvidéki valami egészen újjal ajándékozott meg minket, s bár ez az új nem előzmények nélküli, izgalmas kérdések sora merül fel a kötet olvasása közben és után.

A Némajáték olvasmányos, szórakoztató és elgondolkodtató, vagyis megvan benne minden, amitől véleményem szerint „jó” lesz egy képregény. Olvasmányos – vezeti a tekintetet, ott is „olvasatja” magát, ahol nincs szöveg. Nehéz elszakadni tőle, bármennyire is szorít az idő, és mást kéne csinálni, félre kéne tenni egy kicsit, mégsem vagyunk rá képesek. Szórakoztató – van érdekes és eredeti sztorija, vannak jól eltalált és eredeti karakterei, gazdag fordulatokban, párbeszédekben és akciójelenetekben is. Hab a tortán, hogy még elgondolkodtató is, ráadásul azon a bensőséges módon, hogy az alkotó megosztja velünk saját töprengéseit.

Az „új magyar képregény” központi problémáját fogalmazta meg másfél éve Felvidéki Fazzine-jának egyik vendégalkotója (Lanczinger Mátyás: Mégis mi a fa*omról csináljak képregényt?). Ám míg a kérdésre amott az ihlet hiányát elfedő extrém pukkasztás a válasz, a Némajáték árnyaltabban és mélyebben foglalkozik a kérdéssel.

A történetben adott egy rajzoló, aki kitalált egy eredeti figurát, ám ennél több már nem jut az eszébe. Adott két önjelölt író, aki egészen pontosan tudja, mi kéne a népnek, csak hát ők meg éppen rajzolni nem tudnak. Negyedikként pedig egy, a józanságot leginkább megtestesítő lány csatlakozik hozzájuk. Az alkalmi kvartett végül sikerrel jár, megalkot egy közös, füllel és farokkal egyaránt rendelkező sztorit.

Felvidékinek a Némajátékban adott válasza tehát a csapatmunkában rejlik, noha ez a képregény csak az ő sajátja, egymaga írta, rajzolta, színezte, tipózta. Ebből következően a kérdés még mindig nyitott: a mutatvány egyedül is sikerült, de vajon nem lehetne-e még többre jutni közös erővel? MKA-tagként (56-os óriásképregények, Pernye, legutóbb egy strip a március 15-i projektben) van már ebben is némi tapasztalata a szerzőnek, és a Fazzine szerkesztési elve (haveroktól jöhet) szintén arra utal, hogy igény, nyitottság lenne rá.

A kerettörténet arányai pont jók, az átjárások a fősztorival egészen remekül vannak megoldva – Felvidéki nem esik abba a hibába, amit oly sokszor tapasztalunk máshol, miszerint lázasan kell visszalapozgatni, hogy rájöjjünk, most akkor kicsoda micsoda, és egyáltalán, fősztori, mellékszál, álom, képzelődés vagy mi a fene, amit éppen olvasunk. Ügyesen használja ehhez a színezést is: a „valóság” (kerettörténet) a mainstream amerikai képregények élénk színtobzódását használja, míg a három mesélőhez egy-egy saját paszteltónust rendelve érzékelteti, hogy ki van éppen soron.

A mesélők maguk alig néhány jellemvonással vannak felvázolva, és bár a célnak ez megfelel, talán valamivel több interakciót bele lehetett volna szőni a történetbe. Nagyon tetszik viszont a végső momentum, amikor a három íróval „megáldott” rajzoló rájön, hogy az utolsó szó mégiscsak az övé – előrevetítve egy folytatás lehetőségét, amivel szerzőtársai nem különösebben törődtek, szemmel láthatólag megelégedvén azzal, hogy ezt az egy sztorit összehozták.

Az „álmok hőse”, a pantomimes eredeti figurája lehetővé teszi, hogy kellő távolságból tekintsünk a hagyományos szuperhősös sablonokra, megértéséhez egyáltalán nem szükségesek ilyen irányú előismeretek, miközben azok is tudják értékelni, akik általában nem szeretik, ha parodizálják kedvenceiket. Nem is paródiáról van szó a Némajátékban, inkább csak kacsintásokról: a szuperhősös pózok utánzása ugyanúgy átértelmezés csupán, mint a Lamelos-csoport Marvel-címlapjai, az új dimenzió nyitása nem érvényteleníti azt, amire utal, hiszen más a kontextus.

A szuperhősös képregények olvasói körében elterjedt nézett, hogy nem a „hősök” az igazán érdekesek, hanem a „gonoszok”. Érzésem szerint a Némajáték nem igyekszik ezt a mintát követni: a pantomimesről elég keveset tudunk meg ahhoz, hogy érdekes maradjon, míg ellenlábasa nagyon is kiszámíthatóvá sikerült, inkább ő az „egymutatványos” figura, mint a főszereplő.

És most befejezem az elemzést. Nem végeztem, csak abbahagyom. Nem csak olvasásra, tanulmányozásra is ajánlom mindenkinek, aki képregényszerző akar lenni, egész szakdolgozatnyi anyag van még ebben. De „csak” olvasnivalónak is kiváló – találja meg minél hamarabb a közönségét. A premieren ígéretesen sokan dedikáltatták.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

S9TXE 2011.05.13. 14:29:04

Miki benne volt a Mátyás, a király antológiában? vagy valahol máshol jelent meg tőle Mátyásos képregény? Erről én lemaradtam.

szerintem annál több ez a képregény, hogy egy egységes problémát boncolgat. De pont ettől szép, hogy többféleképpen lehet értelmezni.

én alapból nagyon csípem a fiction-in-fiction sztorikat, nálam már innen 1 pontot mindenképp kap egy történet. Számomra az alkotói dilemma nem is volt olyan fontos, hanem inkább az, hogy milyen szép metaforája volt a konstruáló és a dekonstruáló szuperhős az őket író alkotóknak, ahogy ők maguk is építették és rombolták a történetet. Sztem nem megoldásként mutatja fel a sok alkotót Miki, hanem ezzel mutatja meg, hogy egy alkotás alatt az alkotó egyszerre rombol és épít, kitalál, és elvet, rajzol, és radíroz. Ezeket végülis "különböző" személyek végzik, mert az adott percben lévő alkotó az nem ugyanaz az az alkotó aki a következő percben ugyanabban a testben elveti az előző percben létező alkotó ötletét, radírozza ki a rajzát.

SPOILER

a végén a "csere" is ezt erősíti meg bennem, hogy a hős és az antihős helyet cserél, vagyis ugyanaz lesz bizonyos értelemben. sztem nagyon kerekké teszi a lezárás, a folytatást csak nagyon indokolt esetben kéne megugrani, de mondjuk lehet képes lenne rá Mike master

SPOILER VÉGE

nekem is nagyon tetszett, milyen könnyed profizmussal váltogatja a "valóságot" és a fikciót, mintha tudatosan arra ügyelt volna, hogy legnagyobb tisztelettel bánjon az olvasóval, és kiszolgáljon minket egy egyenes új kiépítésével, de le merném fogadni, hogy Mikinek ez inkább zsigerből jön. Sőt, szerintem szándékosan ilyesmit nem lehet 112 oldalon keresztül végigvezetni, kizárólag csak ösztönösen.

a sok féle stílus szerintem is nagyon jól van keverve, végeredményképpen az egész egy kerek Felvidéki stílust ad ki. én még megvárom, hogy leülepedjen bennem a sztori, mert nem akarom agyon dicsérni, az első olvasás óta már én is látok pár bolhapöcsnyi kis "hibát", de összeségében tényleg örülhetünk, hogy van egy ilyen teljes értékű író-rajzoló-színező-radírozó alkotónk :)

Bayer Antal · http://neroblanco.blog.hu 2011.05.13. 15:34:39

@S9TXE: Hoppá, ezt benéztem, a Mátyásban valóban nem vett részt Miklós, törlöm is gyorsan. Egyébként nekem is kellett némi ülepedés, a fesztivál után azonnal elolvastam, aztán tegnapelőtt megint, és tegnap este meg ma reggel összegeztem a gondolataimat.