Az első Star Trek-mozifilmtől sokat várt a Paramount. Eredetileg egy új TV-sorozatban gondolkodtak, majd ráharaptak a Gene Roddenberry által kidolgozott tervek egyikére, és úgy döntöttek, eljött a nagy ugrás ideje, a kis képernyőről a nagyra ültetik át a Star Trek-et. Az új elgondolás részeként lezárták a Gold Key-vel kötött szerződést, és az akkor már legnagyobb amerikai képregénykiadóval, a Marvellel szövetkeztek. A második Star Trek comic book ennek ellenére nem lett sikertörténet, alig 18 számot ért meg.

Mielőtt azonban nekifutnánk a Marvel Comics égisze alatt megjelent sorozatnak, egy rövid kitérő erejéig meg kell jegyezni, hogy 1969 és 1973 között Angliában létezett egy heti Star Trek képregény is. Először egy Joe 90 Top Secret című magazinban jelent meg – még mielőtt a TV-sorozatot sugározni kezdték volna Nagy Britanniában. A lap idővel beleolvadt a TV21 című magazinba, az pedig a mindkettőnél jóval ismertebb és sikeresebb Valiant-be. A képregény formátuma eléggé sajátos volt, ugyanis strip-szerű tördelésben, de dupla oldalakon jelent meg.

Teljesen új, eredeti történetekről van szó, amelyeknek egy részét a tévés adaptációk egész soráért felelős Angus Allan írta, a rajzolók pedig a brit hetilapok szokásos illusztrátorai közül kerültek ki. A legismertebb közül talán Jim Baikie, aki odahaza több Dredd bíró-sztorit, majd rövid amerikai kirándulása során Batman-t is rajzolt, és többször dolgozott együtt Alan Moore-ral is. Megemlítendő még Harry Lindfield, Vicente Alcázar és John Stokes, sőt, egyetlen, 1 oldalas epizód a kiváló Frank Bellamy nevéhez is fűződik.

A netes archívum tanúsága szerint elég jól sikerült képregényekről van szó, de közelebb álltak az angol SF-képregény hagyományához, mint a Star Trek világához. Ebben persze szerepet játszhatott a szűk formátum, nem igazán hagyott teret a grafika kibontakozásának.

Nem volt ilyen mentségük a Marvel rajzolóinak, mégsem sikerült valami jól a bő másfél éves Star Trek-kaland. Az indítás ugyan viszonylag kecsegető volt, egy nagyméretű „Marvel Comics Super Special”-t szenteltek a film hitelesnek szánt adaptációjára. Az átdolgozást a már tapasztalt Marv Wolfmanre bízták, míg a rajzokat az X-Men-től kevéssel korábban távozott Dave Cockrum vállalta magára, Klaus Janson társaságában. Ám a Marvel közelítése a franchise-hoz erősen ellentmondásos volt. Nemcsak, hogy zsebkönyvként is kiadták az áttördelt képregényt, hanem a nem sokkal utána induló havilap első három száma is ezt tartalmazta. Az 5.számban közreadott méltatlankodó levélre válaszolva Mike W. Barr szerkesztő (aki addigra az írói teendőket is átvette) azzal mentegette a kiadót, hogy a Star Trek jogának az ára nagyon magas volt, és egyébként is, nem mindenki olvas el minden képregényt, és a többség számára új volt. Hozzátehette volna azt is, hogy a terjesztési csatornák mások – no meg a nagy füzet ára nem 40 cent, hanem először másfél, majd két dollár volt, ami akkoriban még soknak számított.

Azt azért meg kell hagyni, hogy az alkotóknak valóban nem volt könnyű dolguk – nem csoda, hogy a filmadaptációt leszámítva mindössze 15 számot megért sorozaton hét író is dolgozott. Még Martin Pasko bírta a legtovább, ő 7 részt jegyzett egyedül, egyet pedig társszerzőként. Rajzolóból ugyancsak hetet fogyasztott el a sorozat, Cockrum után szinte minden részt mással készítették. A szerzők csekély lelkesedését és kitartását a jogtulajdonos Paramount szigorú előírásai magyarázzák: az eredeti TV-sorozathoz nem volt szabad visszanyúlniuk, kizárólag a játékfilm szereplőgárdáját és az ott látott koncepteket használhatták. Ami már csak látványvilágban sem kedvezett a sorozatnak, hiszen az új egyenruhák a filmben nem mutattak rosszul, ám a képregényben sokkal jobb lett volna, ha nem mindenki ugyanolyan színű gúnyát visel.

De a nehézségek nem adnak felmentést mindenre: a többnyire eleve a Marvel másodosztályához tartozó rajzolók nem erőltették meg magukat. Már Cockrum sem követte túl precízen a színészek arcvonásait, de az őt követők közül Luke McDonnell például egyenesen Peter Parker vonásaival ábrázolta Kirk kapitányt. Sokuknál érződött az is, hogy ők csak szuperhősök rajzolásában vannak igazán otthon. A történetek talán nem voltak rosszabbak, mint a Gold Key-éra többsége, de abszolút felejthetők. Érdekesség még, hogy két címlaprajz erejéig a szárnyait még éppen csak bontogató Frank Miller is beszállt, az 5. szám mellékelt borítója az ő munkája.

Az utolsó, 18. szám 1982 februári dátummal jelent meg, fél évvel a Star Trek II mozifilm bemutatása előtt. Feltehetően a licenc lejártakor egyik fél sem volt megelégedve az addigi eredménnyel, így hát elváltak útjaik. Az olvasók ekkor még nem is sejthették, mennyire jól jártak ezzel a szakítással, hisz a két évvel később induló DC-s sorozat végre bebizonyította, hogy igenis lehet jó Star Trek-képregényt csinálni – ahogy ezt majd a következő részben meglátjuk.

Még egy másik, a Marvelével párhuzamos Star Trek-képregényről is ejtsünk szót. 1979 és 1983 között a Los Angeles Times Syndicate megrendelésére készült egy napi fekete-fehér csíkokból és vasárnapi színes féloldalakból áll comic strip. Túlnyomó részét a főként animátorként ismert Thomas Warkentin írta és rajzolta, de a vége felé a Marvel-füzeteknél már említett Martin Pasko és a Pókember-író Gerry Conway is besegített, a beugró rajzolók közül pedig kiemelendő Alfredo Alcala és a még a Beton (Concrete) előtt álló Paul Chadwick neve. Ahogy a brit stripekre, ezekre is igaz, hogy a formátum nem nagyon kedvezett a kibontakozásnak.