Rock & comics: Derűs Hörcsög
2010. szeptember 15. írta: Bayer Antal

Rock & comics: Derűs Hörcsög

Gotlib_Hamster_01.jpg

Derűs Hörcsög (Hamster Jovial) figurája nem ismeretlen a magyar olvasó számára, és hogy Gotlib szereti a popzenét, arról a Papírmozi 3-ban megjelent Proud Mary című egyoldalasból is meggyőződhettünk. Ám tény, hogy a magyar származású francia képregényrajzoló sorozatából a Kretén első számai a voltaképpen kevésbé jellemző, a cserkészlétet helyenként kifejezetten durván kifigurázó életképeket mutatták be.

Valójában egy rockzenei havilap, a Rock & Folk felkérésére kezdte el Gotlib 1971-ben a maradi, csökött gondolkodásmódot jelképező cserkészvezető kalandjait. Derűs Hörcsögnek hónapról hónapra kellett szembesülnie az akkori rock legszélsőségesebbnek számító jelenségeivel, Ian Anderson (Jethro Tull) ugráló fuvolázásától Captain Beefheart öklendezésre emlékeztető énekstílusáig.

Az ekkor 37 éves Gotlib még a Pilote-nál volt főállásban, ahol a főszerkesztő, René Goscinny szabad kezet biztosított számára. Minden héten kapott két oldalt, és ott olyan témákat dolgozott fel, amiket csak akart, többnyire Hörg (Burp) professzor és az elmaradhatatlan katicabogár közreműködésével. De a szabadság nem volt határtalan: Goscinny, az Astérix és a Lucky Luke írója igyekezett minden rajzolót a jó ízlés keretein belül tartani. Márpedig a nála egy generációval fiatalabb szerzők szerettek volna tabukat döntögetni, provokálni. Ez vezetett el aztán odáig, hogy Gotlib, Mandryka és Brétécher 1972-ben elhagyta a lapot, és megalapította a L'Echo des Savanes-t, másfél évvel később Jean Giraud (Moebius), Philippe Druillet és Jean-Pierre Dionnet pedig a Métal Hurlant-t.

A rockzene mindannyiuk életében meghatározó szerepet játszott. Az elsők között készítettek lemezborítókat, emelték be az európai képregény témái közé a rock and rollt. (Ma már ez nem számít különlegesnek, sőt, bőven ismerünk képregényírókat és rajzolókat, akik amatőr bandákban játszanak.)

Ezzel együtt Gotlib sosem volt „specialistája” a rocknak. A Rock & Folk-ot 1967-ben kezdte olvasni, amikor felfedezte magának a Beatlest és azonnal megvásárolta az összes lemezüket. Aztán egyszer azt látta a lapban, hogy Eddy Mitchell, a remek francia rocker egyik albumának a borítóját Jean Giraud készítette, és az ezzel kapcsolatos kritika szerzője hosszasan kitért kedvenc képregényrajzolóira, elsőként említve éppen Gotlibot… Rövidesen kapcsolatba került a főszerkesztővel, és pillanatok alatt megállapodtak az új rovatban.

Hamster_Tommy.jpg

És hogy miért éppen cserkész? Erről így vall a szerző egy 1974-es interjúban: „Már magában az is vicces, hogy egy olyan figurát használunk, aki semmit sem ért a popzenéhez, de ha ez egy cserkész, vagyis a pop valódi szellemének a szöges ellentéte, abban aztán igazán rengeteg lehetőség rejlik.[…] Mindig is a 'gyengém' volt a járőrözés, a mozgalom, a vezetők, minden, ami a cserkészélethez kapcsolódik, mert szerintem ez az egyik legszörnyűbb dolog a világon: minden, ami a patronáláshoz, a cserkészethez, a katekizmushoz kötődik egyszerűen rettenetes! Olyan ez, mint a katonai nevelés, gyerekekre alkalmazva… Persze, ha ilyet mond nekik az ember, üvöltve kérik ki maguknak, de ne felejtsük el, hogy a cserkészmozgalom eredetileg félkatonai szerveződés, Baden-Powell a búr háború idején hozta létre, alapvetően katonai és vallásos szellemben. A cserkészek megtanulják felhúzni a zászlót, masírozni, úgy élni, mint egy kaszárnyában: mindez ellentétes a szabadság szellemével."

„A popzene tele van ellentmondásokkal” – szinte mindig erre a következtetésre jut Derűs Hörcsög az egyoldalasak utolsó kockájában. Obszcenitásuk ellenére kedves kis abszurdok ezek, bár ma már gondolom, kevesen értik, mi lehetett sokkoló valaha is Mick Jagger riszálásában vagy Alice Cooper kígyójában, és hogy lehetett olyan hatással a Rare Earth Come with me-je, hogy Derűs Hörcsögnek méretesre nőjön tőle a szerszáma a kis rövidgatyájában.

Gotlib mindig arról írt-rajzolt, amit éppen hallgatott. Ezért aztán a zenei szaklap szerkesztői rendszeresen megmosolyogták, hogy már megint le van maradva egy brosúrával. De ez őt a legkisebb mértékben sem zavarta, vállalva eklektikus ízlését. Arra a „vádra”, hogy nosztalgikus alkat lenne, a már fent idézett interjúban ezt válaszolta: „Á, nem, egyáltalán nem vagyok oda az ilyesmiért, mint például a hatvanas évek iránti nosztalgiahullámért, a rock mitológiájáért. […] A nosztalgia sajnálkozás, hogy elmúlt egy bizonyos korszak, visszafelé nézés, mintha görcsbe állt volna a nyakad, mintha egyszerűen képtelen lennél végre egyszer magad elé tekinteni… A dekadens mozgalom ezzel szemben az elmúlt dolgok végérvényes befejezését jelenti, de ez nem azonos azok megtagadásával. Mondhatnánk úgy is, hogy a dekadencia haladó, míg a nosztalgia minden bizonnyal valahol reakciós. A nosztalgiázók valami fura boldogságot éreznek, mint amikor a veteránok felidézik a régi hadjáratokat.”

Érdekes lenne megkérdezni így hetven fölött, hogy mit gondol ezekről a mester, akinek a kedvenc énekese azért mégis csak egy francia, a felejthetetlen Georges Brassens volt.

Hamster_Zappa.jpg

Az illusztrációk: a gyűjteményes kötet címlapja, egyik nagy kedvencem, a Who rockoperájának, a Tommy-nak (a „jót akaró” szervezett mozgalmaknak egy másik, áttételesebb kritikája) a vezénylése közben elhangzó kollektív fingások és a Frank Zappa 200 motels-éből származó „penis dimension” eredeti változata – magyarul a Kretén 10. számában jelent meg.

A cikk pedig a Nero Blanco Comix 2. számában.

süti beállítások módosítása