Luc Besson: Adèle Blanc-Sec
Képregény alapján filmet forgatni egyszerre hálás feladat és kétes kimenetelű vállalkozás.
A szerző: Jacques Tardi
Ha van valaki, akinek a munkásságára pontosan illik a „kép-regény" kifejezés, az Jacques Tardi. A klasszikus francia-belga iskola mestereinek, Hergének, Jacobsnak és társainak a sorozatain felnőtt rajzoló pont akkor kezdte szakmai pályafutását, amikor a francia képregény bejelentette igényét a felsőbb osztályba lépésre. A lyoni képzőművészeti főiskola elvégzése után Tardi egyszerre ismerkedik meg a párizsi iparművészeti egyetemmel és a „komoly" képregénnyel, amit számára Jean-Claude Forest Barbarellája testesít meg. Évfolyamtársai, Ricord és Mulatier már ekkor a legendás francia képregényes hetilapnak, az Asterix, Lucky Luke és Blueberry kalandjait közlő Pilote-nak dolgoznak, ők mutatják be Tardit a főszerkesztőnek, René Goscinnynek.
Villámkarrierről szó sincs: Tardi a többi kezdővel együtt a heti aktualitások illusztrálásában kap először szerepet, majd a már helyenként Moebius nevet is használó Jean Giraud egy hatoldas történetét bízzák rá, és közel két év telik el első bekopogtatása után, mire 1972-ben végre egy folytatásos sztorit rajzolhat (Légendes d'aujourd'hui: Rumeurs sur le Rouergue). Sajnos, Pierre Christin antikapitalista meséjének a világa nem igazán ihleti meg Tardit, akitől a következő epizódban Enki Bilal veszi át a stafétabotot. Utólag könnyű belátni, hogy mindenki jól járt: Christin és Bilal közös műve klasszikussá vált, Tardi pedig pár héttel az utolsó oldalak leadása után már a főszerkesztői jóváhagyás birtokában láthat hozzá első saját képregényéhez, az Adieu Brindavoine-hoz.
Az elsőhöz – amely már majdnem az igazi, de még nem teljesen. A történet az első világháború előtt és alatt játszódik, márpedig ez az időszak végig kísérti a szerző egész pályáját. A háború gondolata gyerekkora óta nyomasztja. Az 1946-ban született Tardi édesapja megjárta a frontot és a hadifogságot, majd családjával együtt továbbszolgálóként Németországban állomásozott. A háború borzalmai és a pusztítás nyomai meghasonuláshoz vezettek, Indokínába már nem volt hajlandó menni. De az igazi rémtörténeteket nem is tőle hallotta a kis Jacques minden nap a családi ebédnél, hanem amikor látogatóban járt a nagymamától. Aki a saját háborújáról sohasem beszélő nagypapa helyett sorolta a borzalmakat a hatéves fiúnak, beleértve a századát ért vegyi támadás részletes ecsetelését is. Nem csoda, hogy Brindavoine antihős: akaratán kívül, abszurd módon keveredik előbb egy kincskereső kalandba, majd magába a háborúba, amelyet értelmetlen események soraként él meg.
Bár az albumban is megjelent képregény nem talált sok vevőre, a szakma felfigyelt Tardi egyedi rajzstílusára, és a Tintin kiadójaként elhíresült, modernizálódni vágyó Casterman kiadó szerződést kínált neki. Első albuma a Jules Verne világát és Gustave Doré grafikáját felidéző, de Fritz Lang Metropolisára is cinkosan kacsintó Le Démon des glaces. Ebben már lényegében a kiteljesedett Tardit kapjuk, aki a tiszeletadás és a paródia között ingázó adaptátor bőrében érzi magát a legjobban. Ez a kötet már sikert aratott, és a kiadó felkérte egy új sorozat megalkotására. Tardi szabad kezet kapott. Eszébe jutott Barbarella. A médiát 1975-ben feminista hullám uralta. Eldöntötte, a főszereplő nő lesz. A száraz fehér borra utaló nevét akkori élettársa, Anne Delobel, az első részek színezője találta ki. A száraz bor cukormentes – és a mogorva és cinikus Adèle Blanc-Sec valóban aligha nevezhető édes kis nőcinek.
Adèle Blanc-Sec különleges kalandjainak az első oldala a Sud Ouest című, Bordeaux-ban kiadott vidéki napilap 1976. január 25-i számában jelent meg, fekete-fehérben. A történetet napi folytatásokban közölték, a vasárnapi oldalt színesben. Tardi meghökkentően gyorsan dolgozott: az első négy, egyaránt 46 oldalas történettel kevesebb, mint három év alatt végzett. Gyaníthatóan eredetileg ezen a ponton tervezte lezárni Adèle sorsát, ugyanis a negyedik kötet végén a korábbiakkal ellentétben nem volt feltüntetve a folytatás címe, és hősnőnk éppen a lehető legnagyobb bajban volt – egészen pontosan meghalt.
A következő pár évet Tardi egy szokatlanul hosszú, havi folytatásokban közölt történet, az Ici Même megrajzolásával töltötte. A mai „graphic novel" divatját évtizedekkel megelőző (A SUIVRE) című magazin a szerzői képregény legjobb képviselőit terelte egy karámba, és a legelső szám legelső történetét (valamint a címlapot) Jacques Tardi rajzolhatta – a forgatókönyvet gyerekkori bálványa, Jean-Claude Forest, a Barbarella szerzője írta. Az álomszerű történettel az álompáros kitett magáért, a fekete-fehér képregény egyik csúcsát szállították ezzel a kötettel.
33 évesen Tardi végképp befutott szerzőnek számított, válogathatott a felkérések és az ötletek között. Ennek ellenére vagy éppen ezért döntött az Adèle folytatása mellett, bár jóval visszafogottabb tempóban – az ötödik, Adèle feltámasztását és Tardi korábbi hősének, Brindavoine-nak a sorozatba illesztését hozó történet az (A SUIVRE)-ben jelent meg folytatásokban, majd 1981-ben kötetben is. Ám ettől kezdve egyre ritultak az albumok, immár átlagosan öt-hat évenként jelentek meg, a legutóbbi 2007-ben.
Nagyjából ezzel egy időben indult Tardi második sikersorozata, Léo Malet ex-dadaista, ex-anarchista krimiszerző figurájának, Nestor Burmának a kalandjait adaptáló képregényekből. Azóta is felváltva foglalkozik a két sorozattal, illusztrálja Céline, Verne és Pennac regényeit és építgeti a két nagy európai háborúról szóló monumentális életművét. Időközben elismerések tucatját söpörte be, 1985-ban megkapta a becsületrendet is.
A képregény
Az Adèle Blanc-Sec története következetlen és követhetetlen – szándékosan az. Maguk a szereplők sem mulasztják el időnként szóvá tenni, hogy ennek az egésznek semmi értelme. De nincs is ebben semmi véletlen: Tardi készakarva a ponyvaregény francia unokatestvérének, a népregénynek (roman populaire), ennek a kapkodva, féljózanon megírt, minden egyes napra újabb szenzációs fordulatot igénylő műfajnak a sajátosságait vette mintának, miközben ki is figurázza őket. A mellékszereplők gyakran redundánsak, haláluk esetén egy szinte azonossal könnyen helyettesíthetők. A párbeszédek időnként szinte elárasztják a képet, a cselekménynek és a kiderült titkoknak az összefoglalása nem egyszer ellentmond mind korábbinak – ha meg nem, akkor valamelyik szereplő rá is mordul a beszélőre, hogy ezt már úgyis tudjuk.
Eugène Sue párizsi rejtélyeinek a Rodolphe-ja, Rocambole, Fantômas, Arsène Lupin vagy Rouletabille tökéletesen otthon érezné magukat Adèle világában, ahogy Verne nem egy figurája is. Szörnyek, őrült tudósok, síkhülye rendőrök, félnótás afrikai vadászok és szektás bolondok keresztezik minden sarkon cinikus magándetektívek, ügyetlen bérgyilkosok és tehetségtelen színésznők útját. Maga Adèle pedig mindent megtesz, nehogy szimpatikusnak látszódjon, hisz lop, csal, hazudik, és rendszeresen olyan nőietlenségekre vetemedik, mint a cigarettázás és a tömény szeszfogyasztás – de persze végül mégiscsak neki drukolunk.
Bár Tardi szinte teljes életműve a háború motívumaira épül, éppen legismertebb figurája, Adèle Blanc-Sec az, aki kimarad belőle. A negyedik rész végén meghal – pont akkor, amikor elkezdődik az első világháború, és az ötödik részben a frontról öncsonkítás árán menekült, félreértésből kitüntetett és alkoholizmusba menekülő Brindavoine már a fegyverszünet bejelentése után támasztja fel. Különös döntés ez a szerzőtől: noha az értelmetlenség egyaránt jellemzi hősei kitalált kalandjait és a valós történelmi eseményeket, ebben az egy művében legalábbis szétválasztja a kettőt, Adèle Csipkerózsikaként átalussza a harcokat.
A film
Míg a képregény szándékosan ugorja át az első világháborút, a képregény ihlette film tulajdonképpen akármikor játszódhatna. De általában is elmondható, hogy mindannak, ami az Adèle Blanc-Sec képregény sajátossága, legyenek azok szinte minden egyes kockában felfedezhető utalások létező és kitalált személyekre, populáris regényekre és más képregényekre vagy a történeteket fűszerező, érthetetlenségig fokozott csendes őrület, gyakorlatilag semmi nyoma nem maradt a filmben.
A sorozat első és negyedik történetének az elemeiből és karaktereiből összegyúrt és mozgóképhez illően látványossá turbózott cselekmény ennek dacára – vagy éppen ennek köszönhetően – jó kis filmet eredményezett. Izgalmas, szórakoztató, helyenként szellemes. A főszereplője lehetne akár Indiana Jones, akár Lara Croft, akár bármely más, az oltári mázlin kívül minden más szuperképességtől mentes akcióhős. Vagy akár a csinos Louise Bourgoin vonásaira átszabott Adèle Blanc-Sec.
Kétségtelen, hogy a képregény úgy, ahogyan azt Tardi megírta-megrajzolta, nem volt alkalmas az adaptálásra. Az a párbeszédhalmaz, ami képregényben remekül működik, filmen unalomba fulladhat, és egy idő után a néző már azt sem tudná, ki kicsoda, hiszen nem tud visszalapozni, ahogy a kötetben tenné. Luc Besson és csapata óriási munkát végezhetett, mire összevonta a két történetet, kigyomlálta az ellentmondásokat, egyesítette a hasonló szerepet játszó figurákat, kihagyta a kihagyhatókat, követhetővé tette a fantasztikus fordulatokat. Még csak azt sem lehet mondani, hogy színtelen és szagtalan lenne a végeredmény – nem, abszolút nézhető, és talán még kedvet is csinál az eredeti megismeréséhez. De hogy a film után a képregényekhez nyúló nézőnek nem akármilyen meglepetésben lesz része, az biztos.
Megjelent a Filmvilág 2010. szeptemberi számában.
