Blossza nova
2010. augusztus 30. írta: Bayer Antal

Blossza nova

Nem tudom, volt-e akár csak a legkisebb szerepe is a kritikámnak a Pszicho Dzsánki nevű képregényfigura korai elhalálozásában (vagy legalábbis parkoló pályára helyezésében), mindenesetre nagy örömmel fogadtam a rajzoló, Oravecz Gergely újabb projektjét: egy naponta frissülő képregényes blogot. Remek ötlet, nagyon jó kivitelezésben.

A címe nem nyűgöz le elsőre, de meg lehet szokni. A blog és glossza szavakból képzett Blossza nem fedi le a képsorok tartalmát. Lehet, hogy az eredeti szándék valóban publicisztika lett volna, ám amit kapunk, sokkal inkább naplószerű, és ezzel jól is jártunk. A példakép tagadhatatlanul Harvey Pekar önéletrajzi képregényfolyama, az American Splendor – Pekar hitvallása szerint a leghétköznapibb esemény is alkalmas arra, hogy képregényt készítsünk róla. Ám ellentétben Pekarral, aki csak pálcikaembereket tudott rajzolni, Oravecz kiváló grafikus, és most az is kiderült róla, hogy nem szorul írói segítségre.

Az alapötlet napi egy képregénycsík elkészítése volt, amolyan önfegyelmi gyakorlat, „addig nem fekszem le, amíg meg nem csinálok egy képsort”. Bekerült a szerző esti rutinjába a fogmosás mellé.

Oravecznek sikerült felülkerekednie azon a nyilvánvaló problémán, hogy átlagos életet élő emberként nem történik vele semmi különös. Dolgozik, utazik, szórakozik, eszik, iszik, sorba áll, szereti a családját – mint mindenki. Mégsem áll neki mindenki nyilvános naplót írni (bár túl sokan megteszik, de most nem másokról beszélünk), mert természetesnek és/vagy érdektelennek tartja. No de nem is a „mi” a lényeg, hanem a „hogyan” – ha Pekar képek nélkül vagy pláne pálcikaemberekkel illusztrálva adta volna közre az írásait, kétlem, hogy valaha is értesültünk volna a létezéséről. No de Robert Crumb, Dean Haspiel vagy Eddie Campbell rajzaival már egész másképp néz ki a dolog...

A Blossza nagy erénye a teljes szabadság. Szólhatnak az egyes csíkok a leghétköznapibb dolgokról, fura, szinte kísérteties történésekről, szokatlan vagy éppen minden nap ismétlődő jelenségekről. Bár a szerző maga a képsorok alanya, nem kötelező mindegyikben megjelennie. Mindegyik strip egyedül is megállja a helyét, noha elég hamar kialakult egy valódi önéletrajzi szál családról, munkáról és továbbtanulásról.

Grafikailag jelentős fejlődés tapasztalható a Pszicho Dzsánkihoz képest, illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy az ahhoz választott rajzstílusban nem érezhette kényelmesen magát a szerző. A Blossza rajzai komplex módon letisztultak: óhatatlanul is az Auster Tükörvárosát adaptáló David Mazzucchelli jut az ember eszébe első referenciaként.

Jó lenne, ha Oravecz Gergely más tekintetben is követné Mazzucchelli példáját. Mondom ezt annak ellenére, hogy nagy élvezettel olvasom napról napra az újabb bejegyzéseket, ám szakmai szemmel nézve úgy látom, hogy a Blossza-projekt teljesítette a küldetését, és ideje továbblépni.

Már az első pillanattól kezdve jelen volt ugyanis a stripben egy kétkedés, hogy fog-e menni a dolog. Eleinte inkább saját kitartásában kételkedett a szerző, majd az ihletben – míg azon nem kapta magát, hogy szinte mindent, ami vele történik, már azonos időben stripként látja, azon gondolkodik, hogy fogja ezt feldolgozni képsorként.

Ez folyamatában nagyon érdekes, vicces, és izgalmas kérdéseket vet fel a valóság átélését illetően, de most már úgy vélem, elérte azt a határt, amelyen túl már öncélúvá válik.

Csak pár szót váltottam eddig személyesen a szerzővel, nem állíthatom tehát, hogy jól ismerem, de amennyire én látom, összeszedett egyéniség, az egészségesnél nem nagyobb önkritikával megáldva. Bebizonyította önmagának – és ami legalább ugyanennyire fontos: a pályatársaknak is – hogy igen, meg lehet csinálni, csak elszántság és fegyelem kérdése, az ihletnek pedig szorult helyzetben egész egyszerűen muszáj jönnie. Terápiára azonban semmi szüksége, csak ezért folytatni kár lenne. Nem azt mondom, hogy ne legyen többé Blossza, csupán azt javasolom, hogy az újonnan szerzett önbizalommal felvértezve merjen másban is gondolkodni.

A következő lépés szerintem egy hosszabb történet, akár rögtön egy 24 oldalas önálló füzet – azzal nem merem álltatni, hogy egy nagy kiadó lecsap rá, de ha csak némi segítségre van szüksége, azt egészen biztosan megkaphatja egy kisebbtől. Bár az ő történetmesélési stílusa leginkább az önéletrajzi ihletésű „graphic novel”-hez illik, és ahhoz még valószínűleg kevés az anyag, realista fikciót simán el tudok képzelni tőle realista fikciót – illetve Pekar is készített képregényt más élete alapján. A narrációs technikát már elsajátította, bármit le tud rajzolni, érdemes lenne belevágnia.

Végül egy rövidke elemzés, épp a fenti állítás bizonyítására. Egy elindulás, négy képben elmesélve. Az első háromban egy-egy remény fogalmazódik meg – amelyet a következő kocka azonnal lerombol, és a vége persze elkésés lesz. A remény mindháromszor verbális, a cáfolata mindháromszor grafikus. Tipikus képregényes megoldás, tökéletesen alkalmazva. Egyszerű, de ki kellett találni. És ez bizony nem mindenkinek megy.

süti beállítások módosítása