Karrierje csúcsán csapott össze Superman, a DC Univerzum bajnoka és Muhammad Ali, a WBA és a WBC nehézsúlyú világbajnoka – no meg Neal Adams, a szuperhősös képregények talán legmeghatározóbb rajzolója.

1978-at írtunk. Ebben az évben mutatták be az első Superman nagyfilmet Christopher Reeve-vel. A 143 perces (ebből 7 perc csak a stáblista felsorolása a film végén) monstre produkció forgatókönyvét három másik szerzővel együtt Mario Puzo, a Keresztapa írója készítette. Gene Hackman játszotta Lex Luthort, Marlon Brando pedig 14 millió dollárt kapott mindössze 10 perces alakításáért Superman apjaként, és ő vétózta meg, hogy Sylvester Stallone lehessen a címszereplő.

Ali négy évvel korábban szerezte vissza másodszor a WBA bajnoki címét Kinshasában George Foremantől. Igaz, februárban elvesztette Leon Spinks ellenében, ám szeptemberben vissza is vágott neki, és 36 évesen negyedszer is világbajnok lett.

Ami pedig Neal Adamst illeti: a hatvanas évek végén Batman és az X-Men rajzolójaként új iskolát teremtett a szuperhősök ábrázolásában, korábban alig látott plánokat alkalmazott, merész, meghökkentő oldalkompozíciókkal örvendeztette meg a Spectre, a Deadman, majd a Green Lantern & Green Arrow olvasóit. Utóbbi sorozatban a hetvenes évek elején írótársával, Denny O'Neillel korát messze megelőzve társadalmi problémákat kezdett pedzegetni, a két zöldbe öltözött hős a rasszizmussal, a vallási szektákkal, a fiatalkorúak körében terjedő drogozással szembesítette Amerikát egy olyan médiumban, amelyben ez finoman szólva nem volt szokás.

Az egy évvel az első Star Wars után bemutatott, hasonlóan látványos filmhez ugyanannyira látványos képregény dukált. Akkoriban még nem volt szokás luxuskiadásban elkészíteni a film képregényes változatát. Sőt, abban az időben még tartotta magát az az alapelv, hogy a comic bookokat a lehető legolcsóbban kell adni, ezért gyorsan sárguló papírra nyomták és az év elején még 35 centes, később már 40 centes áron kínálták őket. Hiába, az olajválság miatt folyamatosan emelkedett a papír ára, és már-már temették az amerikai képregényipart, elvégre ki fogja megvenni ezeket a drága füzeteket? (Korábban közel ötven éven keresztül 10 cent volt a fix áruk...)

Nagy merészségnek számított tehát a dupla méretű (mint a mostani 300, csak álló), 72 oldalt tartalmazó, valamivel vastagabb borítóval ellátott, ám kivitelezésében egyébként a havilapoktól semmiben sem különböző, "All New Collectors Edition C-56" költői néven forgalomba kerülő irkafüzetet 2 dollár 50-ért piacra dobni (ha lehetne kapni, most éppen a százszorosáért lehetne beszerezni egy tökéletes darabot valamelyik amerikai online boltból – az én "Good"-nak tekinthető példányom 35 dollárt ér).

A képregény jutalomjáték minden érintettnek. Az ötletet Denny O'Neil szolgáltatta, a forgatókönyvet maga Adams adaptálta, és természetesen a ceruzarajzot is ő jegyzi. A két tuskihúzó egyike állandó jellegű tettestársa, Dick Giordano, a másik az akkor még fiatal Terry Austin. A szerkesztő pedig nem más, mint a legendás Julius Schwartz. A kihajtható címlapon 172 híresség apró képmása található a ring körül: az előtérben Batman mellett Sonny Bono popénekes és Jimmy Carter, az USA elnöke, feleségével. A denevérember bal fülénél pedig egy gyanúsan ismerős szemüveges fiatalember: Christopher Reeve. Sajnos, példányom állapota nem tette lehetővé, hogy a hátlapot is megfelelő minőségben bemutassam, de annyit elmondhatok, hogy a bal alsó sarokban Kurt Vonnegut mellett az akkor a New York Cosmosban levezető Pelé és Frank Sinatra drukkol.

És mi lett a meccs eredménye? Hát természetesen egy sajátos módon elért döntetlen, amit tükröz az is, hogy az összesen 349 képből Superman 156-on, Ali 157-en látható (igen, megszámoltam). Ugyanezt a kiegyensúlyozást láthatjuk a mintaoldalon is: szinte teljesen egyformán szerepel rajta a két sztár. Superman látványos belépőjét a második képen ellensúlyozza, hogy a negyediken Ali átveszi a kezdeményezést, és övé az egyetlen közeli az oldalon. Kettejük szóváltásában nem csak az igen hamar elmaradó háttér, hanem a Superman kezében szinte lebegő főgonosz is eljelentéktelenedik, és csak az utolsó képen kerül szóba, hogy tulajdonképpen vele kéne veszekedni, nem egymással...

A cikk eredetileg a Buborékhámozó 2. számában jelent meg.